Gondoltam mai mesém bevezetőéül felhasználom eszméletlen bő tudásomat, hogy mindenki jól olvashassa milyen sok példát tudok hozni a varázscipők létezéséről. A biztonság kedvéért rákerestem a neten a témára. És mit találtam? Semmit.
Így valóban csak a saját emlékeimre hagyatkozhatom. Hogy miért is fontos hirtelen ez a téma? Nos, egyáltalán nem fontos, hacsak azért nem, mert ma kiderült, Didának is van varázscipője. No, nem kell valami rózsaszín, kis virágos, habos-babos-királylányos csodára gondolni. Ez egy bakancs, Barna és téli. Nem lehet szebb, mint a magyar népmesék királylányának bolhabőrös cipője. S egészen biztosan nem szebb még az áttáncolt éjszaka után maradt szétszakadt cipelőknél sem. Eredeti célja az volt, hogy vízálló, meleg, és jó futást biztosító legyen. Ez utolsó kívánságom változó sikerrel teljesült, ezért nagyon mérges voltam a cipőre minden alkalommal, mikor Dida az ölembe kéretőzött alig 10 méterre a házunktól, a kilépés pillanatai után. Ma véletlenül a jobb lábat balra, a balt jobbra tettem, s vígan elsétáltunk, kóboroltunk és barangoltunk vagy 5 háztömbbel odébb, majd majdnem teljesen saját lábán haza is sétáltunk. Itthon vettem észre a tévedésem. Persze lehet, hogy a forma csak a gyártók humora és most először adtam rá helyesen a cipőt, ami megcsillogtatta varászerejét, s energiát adott a lánynak ha nem is egy egész éjszakai táncra, de egy jó másfél órás sétára.
