Töredelmesen bevallom, megérkezésünk után az elkövetkezendő napokat aktív tespedéssel és hájnövesztéssel töltöttük. A gyereket is kb látásból ismerem, mert a mama mindig a nyomában volt. A karácsonyfát mindenkinél korábban felállítottuk a nappaliba, had játszon az a szegény ingerszegény környezetben nevelt gyerek. Bár több ajándékot kapott egyszerre, mint amit én egész évben, mégis a karácsonyfa volt a legsikeresebb.
Nem igazán beszéltük meg az emberrel, hogyan legyen a karácsony misztériuma kialakítva a gyerekben, így idén csak úgy sodródtunk az események árján. Hogy a Jézuska mikor mit csinált, nem tudjuk.
Azt biztosan tudjuk, hogy az udvaron a kutyáktól és apám visszafolytott piszkáló megjegyzéseitől körbeidegesítve az emberem befaragta a fát a talpba, Dida örömmel végignézte, és félelemmel vegyes izgalommal szemlélte anyám németjuhászait, amik ugrálás nélkül is magasabbak, mint Dida, de amúgy a legnagyobb jószándékkal teperik le a család apraját és nagyját, válogatás nélkül.
Aztán az is biztos, hogy a fa bekerült a nappaliba, ahol Dida úgy körbe ugrálta, mint minket a kutyák. Énekelgetett neki, csodálta, magyarázott neki, és gondosan körbejárva visszaadta neki amit elejtett. A tűleveleit. Ezen a héten annyiszor hallottam tőle, hogy: tessék szépen, mint eddig soha.
MIkor már mindent feltakarított, és az összes tűlevél visszakerült a fára, egy Hudini ügyességével kinyitottam nagyanyám ezer éves bútorának ajtaját, amit évente csak egyszer teszek meg, akkor is azért, hogy kibányásszam a karácsonyi díszeket. Ezeket aztán egész estig pakolta a lány. Én kevésbé voltam lelkes, hamar körbe értem a fán, de Didának két napi programot biztosított, ahogy a dióbél királykisasszonyoknak csicsijja babáját énekelt, és a girlandokat feltuszkolta a faágakra, majd leszedte, hogy jobb szöget, jobb megvilágítást keressen nekik. Egyszer be is akadtak a díszek, és szép komótosan rádőlt volna a fa, ha apa nem olyan bátor, hogy időben elkapja. Nagy baj nem történt, hiszen idén "bababiztos" fát állítottunk. Csak törhetetlen díszekkel, elektromos csillogás nélkül, és a megszokott "no akko' vágjuk le a tetejit, me' különben a tetőt kiböki" helyett idén egy két méteres határon belül eső fát választottak anyámék. Így ebben az évben kimaradt a szokásos ordibálás, hogy: "A tetejét kell levágni mert az a ritkább! De nem, az alját kell levágni, hogy könnyű legyen befaragni! Vágjuk le minkét végit, hogy jó randa legyen, de legalább senkinek se lesz jó!" Ezeket a bölcsességeket ebben a sorrendben: anya, apa/gusztáv és végül én szoktuk egymásnak ordibálni, de idén a fa kicsinysége miatt ez elmaradt. Helyette, hogy ne érje sokk azt a szegény gyereket, Dida minden nap megkapta a Jézuskától az egyik írtózatosan nagy meglepetést. (Csak egyet! MINDIG CSAK EGYET!-igyekeztem szigorú lenni.) Vagy amikor nem figyeltem oda, akkor anyuék még egy meglepetést hozzápaszíroztak a napi egyhez. Majd, amint ki lett bontva, és Dida leült volna vele játszani, jött a: "éhen hal az a szegény gyerek!" című megunhatatlan sláger, amit már csak azért hallottam meg, mert néha túl közel (hallótávon belül) fetrengtem a földön képregényt olvasva. Én egy hete nem tudom mit eszik a gyerek és hogy mikor volt tisztába téve, de látszólag ez Didát csak mérsékelten zavarta. Kb a harmadik adag/nap vendég után nyújtogatta panaszosan a kis kezeit felém, de még ebben a szituációban is elaléltan olvasztotta a kanapéra a nőket, mikor cérnahangján kijelentette (anyámtól eltanulva): "a mama mindene". És színészhez méltó gesztussal röptette a puszikat. A logika kissé sántított, ha a tananyag be is került a lány fejébe, mert ha reggel megkérdezte tőle a mama: "Ki a mama mindene?" Gondolkodás néllkül rávágta: "Gusztáv!" Gusztáv, anyám férje egyértelműen a Dida mindene.
