Pelenka, Bili

Nekünk van egy szép, nagy teraszunk. Olyan nagy, hogy elfér benne egy hatszemélyes étkezőasztal, egy szék, egy napernyő, kêt ruhaszárító használat közben, egy homokozó, s mellette annak a teteje, s még némi hely is marad a jövésmenésre. A teraszunk mêgis kicsi. Van, amikor idegesen tologatom a két megpakolt ruhaszárítót, hátha, de nem lesz nagyobb, s néha az ösvényt, vagyis szabad felületet egy ruháskosárral el lehet zárni, mintha a kosár sorompó lenne. Ma is ez törtênt, a földön a ruháskosár, s épp a második szárítót pakoltam tele, mikor Dida közölte, kijön játszani. Gonosz pillanatom volt, s mondtam neki, kijöhet, ha elfér a kosártól. Lazán átlépte, kicsit kapaszkodott a ruhaszárítóba, de úgy tűnik, nem volt nagy akadály. Jött a második lányom, s a kosár mellett ő is benyujtotta játszási szándékát, a feltételeket nem változtattam meg. Ha átjutsz a kosáron, lányom, mehetsz!- mondtam neki. Zsuzska erre magabiztosan átmászott a kiteregetett ruhák alatt, így megkerülve a kosarat.

Tudom, hogy milliószor írtam erről, de nem tudom megunni. Mivel játszik a gyerek? Az enyémeknek garantáltan van három doboznyi játékuk amikhez vagy hozzá se nyúlnak, vagy csak néha megturkálják, még Zsuzska is, pedig elméletileg őt még többmindennek le kellene kötnie, de esze ágában sincs olyasmivel játszani, amivel elméletileg babáknak játszani kellene, csak az a jó, ami a tesót is érdekli. Játszanak hát ragasztószalaggal, ezt gurgatják labda helyett végig a folyosón, cipőkkel, csavarhúzókkal, szekrényajtókkal, lakáskulccsal, zöldségekkel, almákkal is labdáznak és Zsuzska különösen szereti megharapni, majd szétkenni a puha gyümölcsöket a konyhában. Sírnak és veszekednek önmagukat nézve a tükör előtt, hadonásznak a légycsapóval, babrálnak a villanykapcsolóval, ugrálnak és hemperegnek az ágyon, hogy az csak úgy nyög bele, és minden, de minden mögé és alá elbújnak. Becsavarják magukat palacsintának polifoamba, zoknikat tûntetnek el. Ha Dida fejen áll a kanapén, Zsuzska sírva, reménytelen igyekezettel próbál felkapaszkodni utána. Ugyan ez van a székekkel. Ruhafogasok és elemlámpák vándorolnak szobáról szobára, és játéktárolók válnak végzetes csapdákká. Dida fecnileveleket küld minden élőlénynek, a képzeletbeli állatainak is, Zsuzska meg akkurátusan összegyűri, elolvassa és megeszi azokat. Ha nagyon unatkoznak, szétszórják a szines ceruzákat, titokban megfirtálnak tiltott dolgokat is ( szőnyeg), vagy a tengerparton gyűjtött kavicsaimat nyalogatják.

Rengeteg mindent csinálnak együtt, és külön, de esküszöm, hogy a nap 24 órájából 22- ben soha, de soha nem látok játékot a kezükben.

Az egész még terhesen elkezdődik, a harmadik trimeszterkor. Először, főleg az első gyereknél, még megijedsz. Úristen, nem bírok lehajolni, és mozogni, így egyre több a por a lakásban, és a padló is koszos, de azért minden oké, ami derékmagasság felett van. Megszokod, hogy a ruháskosarat nem teszed a földre, csak székre, vagy asztalra, és kihagyod a szárító alsó két kihajtható részét (nekünk emeletes van). Mikor a csecsemő megszületik, egy új fokozatba lépsz, egy mélyebbe, ezáltal magasabb szintre emeled a tűrésküszöbödet, s azzal hitegeted magad, ezt mind nemes célért teszed, azért, hogy a gyermekedre jusson elég erőd és figyelmed. Ekkor meg vagy róla győződve, hogy amint abbahagyja a folytonos fosást és hányást, akkor jobb lesz, s lesz időd porcicákat kergetni, a saját ruhádat is kimosni, nem csak a gyerekét, és elmosogatni legalább a cumisüvegeket, ha a tányérokat nem is. Amint a gyerek megtanul ülni, egyszeriben felfedezed, hogy tévedtél. Háromszor annyit takarítasz, mint előtte bármikor, mégis minden sokkal koszosabb. Ezt a második gyermek ezen életszakasza még jobban igazolja. Nem lehet annyit söprögetni, porszívózni, és felmosni, hogy a gyerek ne egyen meg napi szinten egy csomó koszt, amit mégsem vettél észre. Azt hiszed, a ruhák is tisztábbak lesznek, hiszen a gyerek egyre ügyesebb és mozgékonyabb, abbahagyja a folytonos visszabukásokat, és már csak napi egyszer kakál, de az az igazság, hogy 86-os és 104-es ruhaméret között alig találtam elfogadható állapotút a nagyobbik lányomról, így rengeteg új bodyt és nadrágot vettem. Hiszen ekkortól már egy gyerek ügyesen mászik bármi alá, bármi közé, ezáltal nemcsak remek koszgyüjtővé válik a nadrágja, de garantáltan minden döglött legyet, pókot és bogarat, illetve ezek élő változatait is megtalálja, és elkoptatja a nadrág térdét. Mindent egyedül akar megenni, amit azonban úgy teszi meg, hogy a legszívesebben azonnal megfürdetnéd, és átöltöztetnéd. Persze a fejbúbtól térdig való koszolást etetés mellett is tudja produkálni, akkor is, ha van előtte lepedőnyi előke. A bodyk ujjait mindig akkor veszi a  szájába, mikor éppen tele van étellel, és már tud köpni, bürrögni, prüsszögni, de leginkább veszettül kalimpálni, ami miatt sosincs olyan alkalom, mikor egyszer sem veri ki a kanalat az anyja kezéből. A csendes kifolyatás a legjobb, ami lecsorog a ruha nyakrészére, majd egy elegáns fej és kézrándítással a ruha tetejének többi részét is összemaszatolja, ahogy a kezével félrehúzza az előkét, majd a száját beletörli a bodyba. Az ételei 40%-át pedig a feneke alá tömködi, minél cselesebb vagy, annál inkább, hiszen legtöbbször egyenesen a szájából veszi ki a falatot, és keni a fenekére, ha nem adsz neki teret arra, hogy a kezébe vehessen valami szilárdabb ételt, amit aztán könnyebb levakarni a nadrágról. Nagy igazság, ami az üveges bébiételek ellen szól: nincsen olyan üveges bébikaja, ami ne hagyna nehezen, vagy egyáltalán nem kimosható foltot, annak ellenére, hogy azt állítják a címkén: hozzáadott szinezéket nem tartalmaz.

Ha végre ezen a "neveddaszádba" korszakon túlesik, akkor jön a rapszodikusan koszoló korszak, de ez már nagyon üdítő. A gyermek már csak akkor eszi le magát, ha lefelejtesz előkét kötni a nyakába, csak nem figyel oda, és akkor lesz koszos a nadrágja, kabátja, ha kint pocsolyát talál. Ez már igazán jó, már csak a mosatlan edények nem fogynak el. Azonban biztos forrásból tudom, hogy hamarosan beköszönt a nadrágszaggató korszak, mikor heti egy nadrágot és kétheti egy pulcsit szakít el rejtélyes módon a suliban. Mi még nem tartunk itt....

Ma ellátogattunk a hernyós játszótérre. Kiábrándítóan sivár az otthoniakhoz képest, de van rajta egy színes, fából faragott hernyó, murva, meg egy faház. Dida másfél éves volt, mikor először találkozott a hernyóval, megpróbálta megmászni, majd kérte, tegyem fel, hogy elutazzunk rajta. Most már csak odaszaladt és lazán felpattant a nyakába, míg én Zsuzskát kivettem a babakocsiból. Étterembe menni is egyre izgalmasabb a két gyerekkel. A kis pucó igazán élvezi az éttermek sok látnivalóját, rendelni neki még nem szükséges, de ami a legviccesebb, hogy Didának már kell.     Kiköveteli, hogy kapjon étlapot, lapozgatja, s legutóbb így szólt. Én valami bundásat, te pedig valami kenyereset kérj, jó? - majd hangosan motyogott még olyasmiket, hogy húsleves, tészta, lekváros palacsinta, s kövelte- húslevest kérek. Tessék, most olvasd el te is anya.

Végre megkaparintva az étlapot, nézegetni kezdtem. - Hangosan olvass!- komolyan kellett vennem, így végül neki is rendeltem egy pohár innivalót, meg egy paradicsomlevest. Legközelebb pedig spagettit rendeltünk neki. Nincs mese, a lányt megkerülni nem lehet.

Pucó is lassan egy éves lesz. Nem tudom, mikor történt. Egyzer csak azon kaptam magam, hogy veszekszem vele. Nem is vettem észre, csak azt, hogy Dida megkérdezte: Anya, mit csinálsz? Még nem hallotta, hogy Zsuzskával ilyet csinálok. De az a megdöbbentő, hogy a kiscsaj érti. Persze, mondhatnánk természetes, de ugy érzem ezúttal lemaradtam az átkötő szakaszról ami a tehetetlenül bőgő baba, és a kellő rafinériával és felfogóképességgel rendelkező kisgyerek között van. Kiszúrta, hogy a konyha legalsó polcán szőlőt tartok, egy átlagos kotorászós délután akadt a fürt szőlőre két napja, de azóta nagyon határozottan megindul a polchoz, ha megéhezik. A maradék pár szemet feltettem a pultra, s a mérgelődő kutakodás nem maradt el. Félretolt mindent azon a polcon és láttam az arcán: Nofene? Hová lett a szőlőm? Nemrég még itt volt! Bizony ha kajáról van szó, nincs sok kedvem lágyszívűsködni. Mivel így is sok a dolog a két gyerekkel, meg amúgy sem szeretném, ha finnyás, rossz étkű lányaim lennének, az azt-eszel-amit-főztem elvet követem. Ez volt Zsuzskával első vitám a napokban, mikor is Dida megkérdezte: Anya, mit csinálsz? Zsuzska hisztizve követelte a magáét, mégis kiverte a kanalat a kezemből, mielőtt a szájához eljutottam volna, majd pedig kiköpte, mire nagyon mérges lettem: Mit gondolsz te? Hány fogást főzök neked egy nap? Azt eszed ami van, vagy nem eszel! - közöltem vele határozottan. Zsuzska rámnézett. Látta, hogy ez most komoly. Szó nélkül megette az ebédet. Eddig azt sem tisztáztuk, mi van akkor, ha kikerül a falat a szájából, és nincs hova tenni. Reggelizéskor akadt pár nagyobbacska, szálasabb barackdarab, amit nem tudott elrágni, így fogta, és ledobta a földre. Megint mérges lettem. Így is folyton úszik a padló a kajatörmeléktől, de még ez is? Ki is fejtettem neki elvárásaimat: Amit nem kérsz Zsuzska, azt nem szabad ledobni! Tedd bele ebbe a tányérba! És lőn, attól kezdve a túl szálas darabokat beletette. Dida tűnődve nézett minket. Még eddig nem látta, hogy a kistesót nevelem. Megint megkérdezte: Anya, mit csináltok? 

Sajnos, továbbra is azt kell látnom, hogy a Pucónak nincs olyan finom, ügyes keze, mint nővérének, de mindent megtesz, hogy csiszolja a finommotorikát. Kezd leszokni a csípdesésről, s már Dida haját sem húzza, csak simogatja. Próbálkozik a dobolással, a rajzolással is a mágneses táblán( bár ez még nem sikerült neki), s egyre ügyesebben lapozza a mesekönyveket. Igaz, a keménylaposakat sosem veszi elő, de a bogyó és babócából a minél vastagabb, minél tôbblapos a kedvence. Percekig elücsörög, lapozgat és rátenyerel, motyog magában, s néha közelebb hajol, hogy jobban lássa a szereplők részleteit. Elkezdett a gyerekdalokon és a tele tubbies- on kacarászni, s a komolyzene is egyre jobban érdekli. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek alapvetően érzékenyek a zenére, s roppant muzikálisak. Csak arra tudok bíztatni minden szülőt, bátran kísérletezzenek a zenei stílusok között, s meg fogják látni, a gyerekek olyan finom rezgésekkel kontráznak a dallamokra, mint egy hegedű. 

Végre a két hét hervasztó hideg után, ami minket idevárt, ma kisütött a nap. Persze a gyerekekkel sétáltunk, majd délután Didát kiengedtem a teraszra. Ez többnyire azzal jár, hogy nyitva hagyom a teraszajtót, ami eddig rendben is volt, de amióta zsuzska tud közlekedni, de pókot is enni, azóta ez nem olyan egyértelmű. Pár percnyi szüneteket tudtam magmanak lopni azzal, hogy előbb betettem a kölyköt a ketrecébe, és elővettem a varázsbödönt, amibe tegnap apa elemet tett. Ez volt az első praktika. Hozzáteszem, ez a ketrec, amit megint valaki jóóól kitalált, semmire nem jó az égadta világon, mert egyik gyerekem se marad meg benne másfél percnél tovább, és rohadt nagy helyet foglal el a lakásban. Mindegy, egyenlőre nem szedtük szét, még áll a nappali sosem jó sarkában. Ezek után odaálltam az ajtóba összehajtogatni a száraz ruhákat, de nagyon hamar kicselezett a lábam közt és már indult a szerencsétlen pók felé, ami az ajtó sarkában lakik. A pók megmenekült, mire utánakaptam, de egy száraz virág és egy adag homok nem.

Ezután az ajtótól egy méterre, a legszűkebb átjáróba fektettem egy Zsuzska méretű babát őrnek, kisebbecske, de testes társával. Ezzel első körben kb két percet bírkózott, mire legyűrte. Másodjára eszébe jutott, hogy ki is lehet kerülni, ha az asztal alatt átmászik. Ezt a blogbejegyzést ettől kezdve kétmondatonként írtam meg, ahogy zsuzska újabb trükkökre jött rá. Következő merényletem a játékos doboz asztallába közé húzás volt, és a játékos szekrény kinyitása. Ez kb újabb hátom mondatnyi ideig kötötte le, míg becsukta a szekrényajtót, és eljutott a dobozig. Meglátva, hogy nem és nem tud átmászni a himalája útvesztőin, visszatért az óriásbabákhoz, jól leharapta az orrukat, s beszólt nekik, majd mivel alacsonyabb kupacot képeztek, lendületből átsprintelt rajtuk. Dida vészcsengetett minden egyes küszöbeléréskor, de ennek ellenére újabb levélkék és homokszemek tűntek el a gyomrában, így az ozsonnázástól amúgy teli pocakjában a Pucónak. Ezután a felnőttriasztó zongoránkat betettem a küszöbre. Edigi akadályokat szemrebbenés nélkül átvette, majd egy gombnyomással eltűnődött aze gyik dallamon, de a fenékrázás csak álca volt, mert már a küszöb túloldalán találtam, mire nevethettem volna a kis táncikáláson. Átvittem hát Dida szobájába, és érdekes kütyük közt hagytam, de ekkorra már ravasz kis bestiává nőtte ki magát, mert egy lesajnáló "hohó, anya, ez minden tudományod?" beszólással már nyargalt is amint elfordultam vissza, és a legkisebb megtorpanás nélkül száguldott a küszöbig, majd extragyorsan söpörte be tenyérrel a szájába, amit épp a teraszon talált.

Még egszer átvittem Didához, és Dida konyháját tettema  küszöbre, de eddigre elunhatta a játékot, mert visszatérve inkább azzaé kezdett szórakozni, hogy felnyalja az uzsonna maradékait a földről, amiket elegánsan leszórt, vagy kivert a kezemből.

Mikor visszatértünk, két hónapos távollétünk során a lakás még állt, az állataim még nagyjából éltek, de számos új élőlénnyel szaporodtunk. Tudom, tudom, hogy már írtam a lakás flórájáról és faunájáról, de most! Azt kell hogy mondjam, sokkal több cicánk lett, mint azt szerettem volna. Ezek a cicák ugyan főleg porból és szöszből állnak, ennek ellenére, Zsuzska szájából meglepően sok szőrt szedek ki nap mint nap. Gyanús. Nagyon gyanús. Talán éjjel életre kelnek és mindenfelé vedlenek a lakásban? A többi élőlény is általában Zsuzskától kerül el hozzám. Hiába porszívózok két-három naponta, és tüntetek el minden általam felfedezett apróságot egy méter magasságban, Zsuzska étrendjének kb 30 %-át így is az teszi ki, amit a földön talál: szöszök, szőrök, hajszálak, száraz ételmaradékok, morzsák, pihék, és a minap egy piros pettyes bogár is szétmarcangolódott az ínyén. Meglepően kis darabokban szedtem ki a szájából ahhoz képest, hogy mindössze két foga van, és amúgy az általam főzött darabos ételt vagy kiköpdösi, vagy öklendezik tőle, míg a bogárral egyáltalán nem voltak ilyen gondjai. Úgy látszik, nem az ízlése szerint főzök. Amúgy is roppant keveset eszik a lány, ez állandó gondunk. Az emberem ma megpendítette, míg egy száraz tésztadarabot bányászott ki a szájából, hogy szerinte Zsuzska többet enne, ha a kajáját a padlóra szórnám neki, nem pedig kanállal etetném.

Pécsen akadtam erre a különleges, cseppet sem szokványos helyre. Egy nagy medve ült az ajtajában, s az üvegre ez volt írva: varrd meg a macidat 10-12 óra közt, vagy előre megbeszélt időpontban.

Nyitva volt, bementem. Sokkolóan sok maci fogadott egymàs hegyén hátán! S a kupacba temetve egy csúnya, kancsal, 60 év körüli nő ült. Nem tudtam ezt mire vélni, miféle diliház ez, miféle absztrakt tér ez! Mi az értelme? Valóban vannak, akik bejönnek, és fizetnek azért, hogy varrhassanak egy medvét maguknak? Ilyesmiből meg lehet élni?

Tapogatózó, kedves de bizonytalan kérdéseket tettem fel. Hogy kiogozzam a zűrt, amit ez okozott az agyamban.

Mindenre kaptam választ. Egyszerű és kedves válaszokat. A csúnya, macibolond néni egy gyermekpszichiáter, aki bárkivel szívesen varr egy macit, s bármiről lehet vele beszélgetni. Beneveztem egy körre. Nem bántam meg. Rájöttem, totál normálisak és boldogok vagyunk, csak meg kell oldanunk néhány feladatot, mint mindig. Vannak nálunk rosszabbak is. Elmesélte, hogy egy macija olyan gyerekkel beszél, akit elhagyott az anyja, s emiatt 10 éve néma lett. Nála szólalt meg először, a brummoldában.

Minden elismerésem kedves macicsapat! Vaon melyik lehetett? Az, aki Mr Bean bizalmába is beférkőzött? Vagy a nagyimaci? Esetleg a kis kócos fekete? Szerintem mind egyszerre segítettek, egykupacban, vállat vállnak vetve.

Hazautaztunk, két hónapot töltöttem otthon anyámnál...majdnem. Első gondolatom Magyarországról ez volt: magyarország! autó! Rádió! Petőfi rádió! Lelkesen kapcsoltam be a rádiót hogy végre ne csak gyerekdalokat vagy néha lopva komolyzenét hallgassak, de csakhamar kiábrándultam. Idegileg feszültté váltam a mai zene ismétlődő ritmusaitól, meg a gagyi szövegektől, így elkezdtem sávot váltani. Aztán csak nyomkodtam a gongot újra meg újra meg újra....amíg a bartók rádiónál megálltam. A zene, nem tudom melyik opera lehetett, egyszerre úgy zúdult rám, hogy minden egyes hang és szólam új és izgalmas és bizsergető volt. Semmi ismétlődés nem volt benne, pedig vagy fél órán át hallgattam. Laci csakhamar elkezdett furcsán nézni rám. Valóban ezt akarod hallgatni? Valóban. Csóválta a fejét. Azt hiszem, már olyan öreg vagyok, hogy a komoly zenét is tudom élvezni. Gáz, mi?

Ma is ezerrel hallgattam a három tenort, meg ezt-meg azt, pedig gyerekként is milliószor hallgattam őket, de valahogy sosem így. Elképesztő, de szórakoztatnak.

Dida új nevet alkotott maguknak, ezzel erősítve a kettejük kapcsolatát. Amióta Zsuzska ügyesen mászik, ezer féle hangot ad ki magából, dünnyörögve énekel és egyáltalán, igyekszik bekapcsolódni a felfordulásba, azóta Dida is többet foglalkozik vele, így néha egészen hosszú ideig lefoglalják egymást. Az autóban megfogják egymás kezét, és Zsuzska babanyelvén képesek sokáig társalogn. Otthon énekelnek, és Dida táncol Zsuzskának, míg ő ülve rázza magát a zene ritmusára. Dida néha kitalál bolond dolgokat, pl megeteti Zsuzskát popsitôrlővel, vagy folyamatosan itatja a cumisüvegből, amiket Zsuzska egêsz jól tolerál, sokáig csak finoman, kézzel eltolja magától az alkalmatlankodót, majd mérgesen nyög. Ilyenkor véget vetek a játéknak. Ha elfelejtek babahordót vinni magammal, megesik, hogy Dida beül a babakocsiba, s ölébe, elé teszem a kisebbet, s így megyünk. Ha jól meglazítom a szíjakat, mindkettőjüket fixen gúzsba tudom kötni. 

Sokan esküsznek a bébiőrre, de nekem bio bébiőröm van. dida lelkesen kiabál utánam mindenért, amiről úgy gondolja, érdemes tájékoztatni. Anya! Zsuzska felébredt! Anya, Zsuzska cipőt eszik! anya, Zsuzska beszorult az asztal alá! Anya! Zsuzska sír!

Olyan hőség van itt egy hete, hogy örökös dilemmát jelent, érdemes- e felöltöztetni a gyerekeket. Most már délben is fürdünk, mert mindenki folyamatosan izzad, lassan ez a nedves bőr lesz a természetes emberi tulajdonságunk, mint a béka nyáka, így gyakran hagyom őket kicsit pucéran fürdês után. Többnyire csak addig míg az ágyon tudom tartani őket. Tegnap is paplanhidat építettem nekik a két ágyunk között, mert Zsuzska még nem tudott átlendülni Dida után a " szakadékon". Jókat ugráltak és hemperegtek együtt, elnézegettem őket, s elégedetten konstatáltam, szép gyerekeim vannak. Dida megnyújt, elveszítette kisbabás, nagy pocakját, arányos, nyurga, mozgékony lány lett, akinek azonban nem lógnak ki a bordái, meg egyéb csontjai a bőre alól. Zsuzskám szőke haja is egyre csak nő és nő, s itt anyunál olyan finoman kigömbölyödött, megerősödött a sok betegség után. Kifejező szókincse napról napra bővül, és sokszor bürrögnek versenyt Didával. 

Mire a nagyobbik végre megbátorodik, mozgása magabiztossá vált, s elkezdett mindenre felmászni( nyakamba, vagy  kanapé tetejére, stb), még pónin is lovagolt!, addig Zsuzska végre ( számos esés után) kezdi megtanulni, hogy nem robogunk le az ágyról ész nélkül valaki után, azóta azonban mérgesen reklamál, ha kiszaladok tejet hozni neki, vagy pelekáért, és őneki meg kell várnia az ágyon. Közben megállíthatatlanul tanul járni, mostanra egész sima felületeknél is fel tud kapaszkodni ültéből, majd hihetetlen kifacsart spárgàkat csinálni abban a reményben, hogy eléri Dida joghurtját az asztaláról, vagy a tévétàvirányítót a kanapé mélyéről.

Bár sokan vagyunk Amberg kis városában, akik szívesen összejárunk, a segítség a gyerekek körül elmarad, hiszen senkinek sincs kint az anyja, anyósa, testvére, akik kissé felmentenék az ezer feladat alól az édesanyákat. A baráti körben mindenkinek van két gyereke, vagy hamarosan lesz, így eddig mindenki úgy gondolta, egymás segítségére nem szívesen hagyatkoznánk, hiszen kettő is sok, nemhogy négy. Mivel több helyről is hallottam panasz szót, és mi magunk is örülnénk, ha néha nyugodt körülmények közt beszélhetnénk egymással, anélkül, hogy bárki felsírna, vagy játszani hívna, vagy jó lenne, ha személyiségünknek megfelelő hobbit is űzhetnénk, mielőtt saját énünk és ezzel párkapcsolatunk is szép lassan felmorzsolódik, eleinte arra gondoltam, kellene egy bébicsősz, aki heti kétszer alkalmat biztosít arra, hogy a két felnőtt, aki egy párt alkot, elhúzzon mint a vadlibák. Egy ilyen embert nehezebb volt találni, mint gondoltam, hiszen egy hivatásos babysitter elég borsos áron kínálja szolgálatait, a gyerekmegőrzőbe csak másfél éves kortól vesznek be gyereket, és valljuk be, elég nagy esély van rá, hogy egy ilyen alkalom után egy hétig ápolhatjuk a porontyokat valami takonykórral, és aki meg olcsó lenne, az általában 14-15 éves, aki suli után szeretne könnyű pénzhez jutni. Ugye, látható, hogy eleve ki van zárva, hogy egy kisbabát meg egy nagybabát egy 14 éves gondjaira bízzuk. Ekkor az óvodaigazgató azt javasolta, kérdezzem meg az anyukákat, de az anyukák főleg délelőtt érnek rá, ezzel a megoldással pedig az emberemről semmiféle terhet nem veszek le, s továbbra sem vagyunk együtt, hiszen ő dolgozik. Ekkor jutottam arra, hogy ha az ember akar valamit, akkor megdolgozik érte. Ha másként nem sikerült, akkor még jobban. Igenis, hajlandó vagyok bevállalni akármelyik barátnőm gyerekét azért cserébe, hogy aztán ő pár nap különbséggel viszonozza a kedvességet, így senkinek nem kell fizetni semmit, senki nem aggódik, hogy kivel van a gyerek ( remélem legalábbis hogy engem sem tartanak rémes szülőnek a többiek), és bár nehéz négy különböző korú gyerekkel, még mindig oké, ha ismerem őket, és aztán meg ott lebeghet egy szuper vacsi, mozi, séta, stb a szemeim előtt. Írtam hát egy izgató, felbujtó hangvételű emailt az anyukáknak. Számat rágva vártam a válaszokat, amik végül egészen meglepőek lettek. Bár legtöbben beismerik, hogy "elég, ember akarok lenni!", mégis mind azt írták, hogy szívesen vállaljuk a gyerekeidet, de mi ugyan el nem bírjuk engedni egy órára sem a kicsinyeinket. Meghatónak éreztem, hogy törődnek velem, ugyanakkor értetlenül álltam a helyzet előtt, hiszen a szándékom nem a saját plusszterhek másokra hárítása lett volna, hanem egy közös segítő rendszer. Így azonban én sem engedhetem el a gyerekeimet, hiszen nem szeretek senkinek az " adósa" maradni. A kör tehát nem kör lenne, hanem egy hurok.

 A megoldás tehát várat magára.

Rég elfeledett trükkre érzett rá nemrég a kezem. Ha Zsuzska nem a kiságyban alszik el, óvatosan felveszem, de nem szorítom magamhoz, mert a függőleges irányú elforgatásra felébred, hanem vizszintesen lebegtetem a levegőben, míg bele nem teleportálom az ágyába. Ilyenkor mindig Michaelangelo Piétája jut az eszembe, mert Zsuzska úgy omlik el a kezeim között, mint egy kicsi, örökre elalvó piéta. Vajon kedvenc szobrászom érezte e valaha az anya csendes, elomló fájdalmát, melyet olyan bravúrosan megfaragott?

Bár Zsuzska mindig is arra hajtott, hogy szaladjon, végre megtanult( kb. Két hete) előrefele mászni. Ezzel szinte egyidőben megtanult belekapaszkodni, illetve magtámaszkodni tárgyakba és tárgyakon, így egyből lábra is állítja magát, s egész kecsesen le is bír ülni. Miután már kezdtem beleőszülni a féltésbe fürdetés közben, mert Zsuzska szinte kimászott a kiskádból, ahogy felállva és a peremen kihajolva igyekezett tiltott dolgok után kotorászni, áttettem a nagykádba. Így most ő kezdi a fürdést háromnegyed hétkor, és Dida folytatja kb 20 perccel később. Persze ez nem fix, mert ha olyan a kedvük, az időpontok összemosódnak, vagy a másik javára tolódnak, vagy rövidülnek.

Új táplálékforrás a megannyi nyers csíra.

egészen új tapasztalatokkal gazdagodtam. Didának is volt élete első nyarán pelenkakiütése, de Zsuzskánál úgy eldurvult a helyzet, hogy olyan a hátsója, mint egy hímpávián feneke. Mivel nagyon lázas beteg volt, nem fürdettük meg, s mikor kiderült, bakteriális fertőzése van, kapott antibiotikumot. Az antibiotikum mellékhatása, hogy szegény 8-10 pelenkáBA IS BELEKAKIL NAPONTA. Nem fogom ezúttal kijavítani a helyesírási hibáimat, mert most én vagyok lázas beteg, de gondolm megosztom a piros-rücskös popsis tapasztalataimat. Hiába igyekeztem azonnal kivenni a kakiból, letörölni, felszárítani a bőrét és Sudokrémmel bekenni, mégis ilyen lett, így este kitaláltam, hogy babolajos vécépapírral törlöm le a fenekét, a boltból Didának vettem nedves vécépapírt annak idején, és azt vetettem be most Zsuzskánálm is. Ebben sokkal kevesebb kémiai anyag van, mint a popsitörlőben. Mikor felszáradt a bőre, bekentem bepantennel, s egy percre rá a bepantenre kentem a sudokrémet. Ez ugyan egy ilyen sajtkukacnál az ágy telepisilésének kockázata nélkül nem kivitelezhető művelet, de az eredmény elég gyorsan látható volt. Ma reggel már halványabb és körülhatároltabb volt a rémisztő rücsök a fenekén. Arra is rá kellett jönnöm, hogy miért sír egész nap, panaszkodik. Annyira fájt a feneke, hogy nem bírt megülni rajta, így az etetőszékben is kispárnát tettünk feneke alá, és a földre sem ülhetett le. Még most is puhán csücsül szívesen, és csak rövid ideig, de remélem, még két nap, és erre sem lesz gondunk.

Pucó ma megtett két lépést előre, egy autóért.

Gyönyörű nyári napokat éltünk meg az előző héten. Az ilyen meleg idő engem mindig ellazít és új energiákkal tölt fel, így mindjárt kevésbé stresszeltem azon, hogy miben legyenek a gyerekek, vagy hogy hol és milyen formában (mire és hova kenik szét) eszik meg az ennivalójukat. Egy ilyen szép, kellemes, fogzós napon Zsuzska éppen a negyedik ruháját koszolta össze, mikor úgy döntöttem, kiterítek egy babaplédet a földre, és hagyom kicsit pucéran a gyereket, úgyis negyven fok van, és a földről se lehet tovább esni, mi baj történhet? -Gondoltam. Szépen elsuhantam babaruhákat válogatni, hátha akad még valami csajos gönc, egy fodros body, vagy hasonló, talán még a konyhába is betévedtem, s pár percre rá, mikor bementem a méltatlankodó hangokra, ott látom a lánykát valami fura színű tócsa közepén. Kissé meglepődtem, azt hittem kihányta az ételt, és gondolkodtam mit evett, mert ilyesmit 2 hónapos kora óta nem csinált, de mikor közelebb mentem megcsapott az a jellegzetes szag. Hiába, nincsen gyerek szaros sztori nélkül, most már a pucó sincsen. Négykézláb tornázgatott a szar közepén, alaposan körbefosta magát, a szőnyeget és a plédet is, és ahogy közel értem jól látható volt, hogy már a hajába is belekente és éppen arra készül, hogy lenyalogassa az ujjait. Aki látott már horror filmet, annak se borzolódnak fel az idegei olyan gyorsan, mint nekem ekkor. Persze irány a kád, zuhany, stb, és nem tudtam sírjak e vagy nevessek, hiszen egyfelől real time-ban élvezhettem a Macskajaj budiba esős jelenetét, másfelől meg azon töprengtem, vajon ki tudom e valaha mosni foltmentesen a halványrózsaszín szőnyegünket. A helyzet komédiája az időzítés volt. Éppen akkor történt mindez, mikor már indulni szerettem volna az oviba Didáért, még szerencse, hogy egyig lehetnek ott, és én fél egyre szoktam érte menni. Szerencsére a szőnyeg teljesen tiszta lett, és mostantól legalább értelmet nyert anyám szófordulata: te kis szaros....bár lehet, hogy a memóriám keveri össze az emlékeimet, lehet hogy ezt csak a lányára szokta mondani, mert az unokáit általában inkább "én kis mindeneim"-ezi.

Bár sokan vallják azt a nézetet, hogy fél éves koráig csak szoptatják a gyereket, igazából utána már mindegy, mi a folytatás, hiszen a gyomra addigra elég erős lesz sokféle zöldség, hús és gyümölcs befogadására. Persze a fokozatosság mindig kell, de én 4 hónaposan kezdtem el kanalanként etetgetni az enyémeket, így 7 hónapos korukra mindkettővel elég kevés gondot okozott/okoz az etetés. Természetesen anyukák rémálma a külön főzés a gyerekre, éppen ezért gondoltam, hogy ezzel a bejegyzésemmel eloszlatom az aggodalmakat, nem szükséges külön kotyvasztani a kicsinek, elég, ha csak odafigyelünk, mit főzünk a családra, és az sem kell minden nap, hiszen a fagyasztóba sok babaételt el lehet menteni. Érdemes beszerezni egy botmixert annak, akinek eddig nemvolt, mert csakhamar a fagyasztó után ez lesz az anyukák legjobb barátja.

Ebéd:

1, húsgombóc leves

Hozzávalói: fehér és sárgarépa apróra vágva, ízlés szerint még zeller, valamint a húsgombóchoz zabpehely, csirkehús, só, bors és egy egész tojás. A leveshez vegeta, és hasonló fűszerek, amik általában húslevesbe kerülek. Ebből a levesből mindent adhatunk a kicsinek, óvatosak adhatnak csak a zöldségből.

2, Sültcsirke sóval, borssal, vagy grillfűszerrel, rizibizivel. Ez esetben a rizibizit minden további nélkül apríthatjuk a botmixerrel, és a csirkének a nem fűszeres részét ugyanúgy. Én csak olivaolajat szoktam a csirke alá tenni, zsírt nem.

3,Zöldségleves

brokkoli, krumpli, cukorborsó, répa, zeller, kukorica, hagyma- mindenki azt tesz bele ezekből, ahogy jól esik neki. Minden mehet a babának is. Vegetát és babérlevelet, sót teszek bele. Kevés édespaprikát.

4,spenót-hagyma-borsó püré- a boltban lehet kapni fagyasztva előre főzött cukorborsót, és spenótot is. A családom minden tagja utálja a spenótot, de ha kis vegetával levesnek megfőzöm, és összeturmixolom, akkor köretként, hús mellé simán megeszik, de akinek kedve van, levesként, vagy főzelékként is eheti. Főzelékként beturmixolva a baba megeszi, de ne lepődjünk meg rajta, ha olyan a színe, mint amit néha kijönni látunk belőle, nem pedig bemenni.

5, csirkehúsleves- ez az, amit mindenki szokott enni, és amiből szintén bármit lehet a kicsinek adni, ha nem csípős az erőspaprikától.

6, spagetti- a kicsinek lehet külön tenni egy kicsit a főtt tésztából, és kevés natur olajos szardíniával összekeverni. 7, krumplipüré növényi margarinnal- mi néha hagymát is pirítunk, és belekeverjük.

8, sütőtökkrémleves- mielőtt belekerülne a tökhöz a tejtermék, lehet a kicsinek külön venni belőle, és kis almával elkeverni.

9,Disznó vagy marhahús- ha szeretnénk sülthúst ebédre, egy kicsi darabot kis vízben tegyünk a mikróba, vagy a lábosba, és főzzük meg a kicsinek. Az aktuális körettel összeturmixolhatjuk, mondjuk grillezett cukkinivel, vagy más grillezett zöldséggel, illetve tepsiskrumplival, rizzsel, rizibizivel egyaránt. Amennyiben tepsiben sütjük a húst, mellette gyakran elférnek a krumplidarabkák.

10, almával, gesztenyével töltött sült csirke. Bele alma, gesztenye, kivül vegeta, bors, alufóliával lefedve megsütöm. Remélem ennyi étel is elég, hogy a kedves anyukák vidámabban főzzenek kisebb, nagyobb gyermekeikre, illetve férjükre.Most még írok pár alapélelmiszert, amikből kellemes, édes kását lehet főzni reggelire, szintén eheti az egész család, ha kedve van hozzá. Nálunk Dida azelőtt ritkán ette meg az ilyen nyilem- nyalom dolgokat, de a kicsi meghozta a kedvét, és fagyikehelybe öntve pár fagyis ostyával díszítve akár vicces kisegeret, madarat vagy hasonlót lehet készíteni belőlük semmi perc alatt.

Tehát a kásának való reggelik: zabpehely, köles, gríz, rizs. Ha ezeket almapéppel, és/ vagy banánnal főzzük össze, eleve édeskések lesznek. Vigyázat, nem tejben, vízben főzzük! Ha tejes élményt szeretnénk, tehetünk bele csecsemőtápszert. Közkívánatra a nagyoknak tejben is fel lehet főzni.

Imádom pl a sült banánt is, ha édességet kívánunk és szeretném, hogy egészséges legyen, ezt szoktam készíteni.

Természetesen uzsonnára is lehet, nem csak reggelire. A mi lányunk eszik továbbá gyümölcsöket is az ebéden kívül, vagyis szőlőt, meggyet, almát, körtét, banánt, őszibarackot. Jelenleg ezek az elérhetőek a boltban, de Dida annak idején görögdinnyével és cseresznyével kezdte első étkezéseit.

Nos, ha már van étel, amit megehet a baba, akkor már csak el kell menteni, hogy zűrös napokon is legyen mivel megetetni. Sokféle formában kipróbáltam már, de nekünk az vált be leginkább, mikor kicsi uzsonnás zacsikba öntöttem annyi pépet, hogy vékony, fél centis, vagy vékonyabb lapok legyenek az ételből, majd lezártam a zacsit egy cellux csíkkal, és szépen, téglaszerűen egymásra tettem a fagyasztóban. Így amikor a kicsi elkezdett azonnal éhen halni, a lapokból könnyű volt letörni egy darabot, és pillanatok alatt megmelegedett a mikróban. A fagyasztóban is így foglalja a legkevesebb helyet. Nem szabad elfelejteni ráírni, hogy mi van a zacsiban, mert pár héttel később tutira nem lehet megmondani, hogy melyik sárga massza a csirke répával, vagy alma krumplival, vagy hogy melyik a rizibizi.

Nyári babásoknak felhívnám arra a figyelmét, hogy a dinnyét és az almát nem szerencsés lefagyasztani, mert igen fura lesz ami utána felolvad. A többi gyümölcs egész jó. Valamint amíg nem tud rágni nem szoktak aprómagvas gyümölcsöt adni a kicsiknek, mert fájhat tőlük a hasuk, szóval, senki ne örüljön az eperszezonnak annyira.

Meglepődtetek? Jó hosszú a cím, de azt szeretném, ha ezt a bejegyzést nem csak a már megszokott olvasóim olvasnák el, hanem többen.

Kezdődjék hát a mese, ami hosszú, mint Dorothy sárga útja, és legalább olyan rögös.

Egy gyereket megcsinálni, kihordani és megszülni, az nekünk semmi sem volt. (Persze, orvosi szemszögből, nem anyaiból.) Hősnőnk, (vagyis én) a magyar, elszánt és egyre terhesebb anya, kis pocakkal kezdte a csatát a hivatalokkal, eleinte csupán egy kérdést szegezve neki valamennyinek: " Jogosult vagyok-e terhesgondozásra, ha külföldön tartózkodom magyar állampolgárként?" Kedves olvasó, te érted ezt a kérdést? Bólogass, ha igen. Nos, főhősnőnk szörnyei nem értették, csupán felpiszkálta kekeckedésével az alvó démonokat, melyek egyből nekiestek titkos monitorú kis gépeiknek, és fejéhez vagdosták: "Magának van egy két éves lánya, igaz?" "Akad olyan is..."-feleltem- "De most nem róla volna szó..."

"A maga lánya most lett két éves! Azonnal mondja le a gyesre való jogosultságát és álljon vissza munkába, vagy igényelje meg a Gyedet!"

"De én nem ezért jöttem..."-próbálkoztam.

Buta pislogás vette kezdetét, én egyre feszültebben, ő egyre idegesebben, láttám, hogy ha itt anyázok, nem érek célt, mert az ellen harapós, és nem hunyászkodik. Csokival próbálkoztam hát, és bejött.

Két bonbon, és némi benyalás után átvétele után megenyhült a feszültség az üvegablak mögött, és bevalotta jóllakott önérzettel, fogalma sincs miről beszélek, kit kéne megkérdezni és egyáltalán.

Nagyon nehéz ám egy fiatal nőnek úgy cirógatni egy idősebb, alulművelt és fizetett nő önérzetét, hogy a fiatalabb nő nem férfinak született! Mai napig sem értem, hogyan találtam meg a megfelelő szavakat a szívéhez, én, aki alapvetően nem vagyok a formaságok szakértője. (Nem, nem írtam félre, nem a formákról, formaságokról beszéltem.)

Elküldtek hát, nem a jó anyámba, hanem egy másik hivatalnokhoz, aki egy másikhoz és egy másikhoz.

Már egy idő után meg sem próbáltam telefonálni sem, hiszen esélyem sem volt hazautazni, mikor már nagy lett a hasam. Ekkor, kívül büszkének tettetve magam de belül megtörten ismételten elmentem a nőgyógyászomhoz a kötelező kontrollra, aki egyre csak vígasztalt, hogy majd megoldódik, elintézi ő ezt a kis semmiséget előbb-utóbb, csak annak örüljek, hogy normális babám van és hatalmas pocakom. Szülés előtt nem eléggé kevéssel orvosom megkért, hívjam fel XY ügyintézőt a helyi AOK-nál, és kérjek tőle láthatási engedélyt, ert ő a nagy guru, ki minden fájdalmamra tudja az elixírt. Közepesnek vallott, ám rémesen rossz nyelvtudásomat beismerve rávettem itteni dadámat, hogy jöjjön velem, és legyen az én szám, nyelvem és eszem a nagy guruval való találkozás alkalmával. Eme dada, aki a gyermekeimet ugyan nem kívánja pesztrálni, szerencsémre engem igen, így én mellbedobással, ő némettudással, ketten megpuhítottuk a megfelelő hivatalnokot, aki elém tolt egy igen-nem felelekes, kitöltős űrlapot, lefénymásolta az irataimat, mindezt kb 5 perc alatt, és kisétáltunk boldogan. Ekkor szentül meg voltam róla győződve, hogy mi más dolgom lehet eztán az életben, mint megszülni a második lányom, és életben tartani? Meg is született, inkább isten segedelmével, mint az orvosokéval, szerencsére, de erről már írtam korábban, ki is hevertük a megérkezést, mikor is elkezdtük az emberemmel az új kalandot. Kit kell itten vasra verve kínozni, majd/vagy hájjal kenegetni, hogy újdonsült gyermekem magyar állapolgár lehessen? A válaszok igen ellentmondásosak voltak: a berlinieket! A münchenieket! Nem, Nürnberg is jó! Nem jó, jó, nem jó, de jó, nem jó, mert csak kihelyezett lufi konzulátus, de jó, mert az mindent tud, , nem jó...kihaénnem, hovaszaladjak....

Nürnberg van hozzánk legközelebb, de az internetes elérhetősége, és a név, akit a megfelelő poszton megjelöltek, nem létezik, elérhetetlen. Végül a müncseni magyar konzulátus elárulta a nürnbergi magyar konzulátus felelős ügyintézőjének a nevét, de csak e-mailben. Ez utóbbi hölgy, aki a neten férfinévként szerepel, szintén e-mailben válaszolt, telefonon nem. Mindkettőnk nyughelyre lelhetett, a nürnbergi e-mailben kijelölték a továbblépés bizakodó, rögmentes útját, megkaptuk az ígéretet, hogy Nürnberg mindent tud, mindenhez ért, és mi csak dőljünk hátra a koktéljainkkal, és élvezzük a dallamos gyereküvöltést 24 órán át, amint átfaxoltuk minden létező adatunkat, amivel államunk megbélyegzett egykor minket. Ennél a pontnál, mikor idegen embereknek kell igazolnom magam, mindig úgy érzem egy marhacsorda közepén állok, és egy vagyok a marhák marhája közül, akinek megnézik beégett-e billog a fenekébe. E ponton megsajnáltam kicsit Zsuzska lányom, amiért ő sem marad szabad, nomád lélek, aki vadászni jár, bogyót szed, répát kapál, és csak a méhekkel viaskodik némi mézért, de hát, ez van, lépést kell tartani a korral, technikával és a bürokráciával. Sebaj, még októberben odamegyünk a nürnbergi hölgyhöz, mosolygunk, aláírunk, ügyintézési idő 3 hónap. Elméletileg ennyi idő, mire egy külföldön született gyermek szülei átvehetik a gyermek anyakönyvi kivonatát. De nekünk nem ennyi volt...Hasonló helyzetű barátnőm decemberben átvette a lánya papírjait. Egyszerre adtuk le a kérvényt. Mi éppen nem voltunk Ambergben, így februárban kérdeztünk először rá, hogy mi a helyzet, tán a konzulátus valamely fiókjában lappanganak az iratok? Ó, nem. Senki nem tud semmit, semmi kérdésre semmilyen vàlasz. Közben a nagyobbik váratlanul kapott ovihelyet, előbb, mint vártuk, így lefoglalt az ovikezdés, ám áprilisban anyám emlékeztetett rá, hogy mint magyar állampolgárnak, akinek a lánya betöltötte harmadik életévét, s akinek a kisebbéről nem tudnak, vissza kéne állnom a kocsi elé igát vontatni. Ja, tényleg! Én már dolgozó nő vagyok, vagy mi...így aztán, mikor a házban csend honolt, a nagy oviban, a kicsi aludt a teraszon, nekifogtam telefonos kisasszonyosat játszani, és megkeresni azt a személyt, akinek Magyarországról Németországba kellett volna küldeni egy szál papírdarabot, a lányom nevével és születési időpontjával.

Bizony, voltak az utóbbi időben gondjaink Dida magatartásával, beköszöntött ugyanis nem korszak. Szerencsére végre leesett, hogy azt a törődést várja el tőlünk, amit Zsuzskának megadunk. Ezt roppant furmányos módon ötöltem ki, vagyis végre komolyan vettem, mikor azt mondta nekem: én is kisbaba akarok lenni! Amióta nem vitatkozunk vele, hogy de te már nagylány vagy, azóta erősen lecsökkentek a hisztik száma. Természetesen ettől még nem kapott ismét cumisüveget, sem nappalra pelust, sem semmi elvadult változtatást nem vezettünk be, csak többet vesszük fel, többet gügyögünk vele, és ráhagyjuk, igen, te vagy a mi nagy kisbabánk, Zsuzska meg a kis kisbabánk.

Nagyon helyesek időnkétn együtt a lányok. Tegnap is azon kaptam őket, hogy mindketten hason csúszkáltak a nappaliban, a kicsi követte a nagyot, ( nem tudom hogyan, mett a pucó nem tud előre mászni, csak hátra, igaz brékelni, hason pörögni, meg térden ugrálni viszont tud), máskor meg egymással szemben feküdtek, és bababeszélgettek, vagy mindketten beszorultak akanapé alá, és ki kellett menteni őket, vagy sikítóversenyt rendeztek. Zsuzska imádja a hangját, melyre rátalált, és külön élvezi, hogy Didával remek duókat adhatnak elő, persze szigorúan apa távollétében, mert apa ezt nem igazán tolerálja. Mikor elfáradtak a nagy szőnyegen csúszkálásban, pucót betettem a babafotelébe, és még sokáig elcsodálkozott rajta, hogy Dida mennyi szappanhabot és buborékot képes fújni neki, s milyen bolondos hangokkal tudja megfűszerezni a habban pancsolást.

http://www.babanet.hu/ovodak/index.php?tema=montessori_iranyzat

Ezt azért linkelem be, mert összefoglalja az ovoda lényegét, ahova Dida lányom jár. Megvallom, nem sokat tudtam erről a módszerről, leginkább azért irattam ide, mert nagyon közel volt a lakhelyünkhöz, és az udvara is kellemesen nézett ki. A gyerek már kb két hónapja oda jár, és azonnal beszokott. Tegnap ugyan megütötte egy kislány egy vita hevében, ezt azonban az igazgatónő mondta el nekem, és nagyon szomorú volt, amiért ez előfordulhatott, de azt szűrtem le, hogy főleg nyelvi akadályok okozták az érzelem kitörést. Amúgy az ovónők kedvesek a gyerekekkel, de határozottan törik le a gyerekek agresszióját, egyeduralmát, és a játékbirtoklási szándékakiat is. Egynek épp szemtanúja voltam, mikor mentem oviba, és a lányom elfoglaltja a hagymahintát a kis barátnőjével. Az ovónő kérte, jöjjön ki, hogy más is beszálhasson játszani. Persze a lányom, mikor mondtam neki én is, hogy jöjjön ki, vidáman kikurjangatott, hogy : nem megyek! Itt maradok! De mikor mondtam neki, hogy az ovónéni kéri, egyből kijött. Jó érzéssel tölt el az is, hogy gyermeki eszével arra jutott, hogy amikor megkérdeztük, ki a barátnője az oviban, azt mondta: az ovónéni.

A napokban megkértem csak úgy szórakozásból, mutassa meg nekem, mit tornáztak az oviban, és egész komoly egyensúlyi gyakorlatokat mutatott be, olyasmiket, amiket annak idején én jógaórán is tanultam, és el voltam képedve, hogy ilyenekre képes. Azt hiszem, mióta Zsuzska megszületett, nem igazán vagyok képes követni, hol is tart a fejlődésben a gyerek, akármennyire is igyekszem mindent a legjobb belátásom szerint tenni.

Tény, hogy az ovi kifejezettem fejleszti őt, mind szellemben, mind mozgásban, és sosem látom letörtnek amiatt, hogy megyünk. Természetesen az első hónapot végigbetegeskedte annak ellenére is, hogy tavasszal kezdtük az ovit, három napokat járt csak oviba, de mostanra egész tűrhető, legutóbb csak két hét után lett beteg és egy kis náthával megúszta. Én bezzeg kifeküdtem az ő bacijaitól. Olvastam egy cikket róla, hogy lelki okai is vannak annak, hogy a gyerekek megbetegszenek bölcsiben, oviban, és én ezt el is tudom hinni. Hiszen , ha csak arra gondolok, hogy én magam is mindig vizsgaidőszak előtt kaptam el valamit, akkor nem meglepő, hogy az ovikezdés stressze is legyengíti az immunrendszerét egy kicsinek.

Nagyon díjazom, hogy a puzzle és hasonló játékok mellett az éneklêsre és a rendrakásra is komoly hangsúlyt fektetnek. Azt kissé furcsáltam, hogy mindanellett, hogy nekem kell vinni a reggelit, még abba is beleszólnak, hogy mit vihetek, de hamar megszoktuk. A gyerek az oviban csak egészséges kaját ehet. Sajnos arra azonban nem figyelnek oda, hogy a gyerek valóban meg is egye a reggelijét, így időnként előfordul, hogy csak a sajtot, vagy csak a kenyeret, vagy csak a savanyúságot eszi meg, a többi velejárót nem. Éppen ez az egy dolog volt a végső oka annak, hogy szeptembertől sem fogom ott hagyni ebédelni, hiszen itthon tudom, hogy megeszi az ebédet, mert nem hagyok neki más választást, de ott ki tudja? Persze az ebédelős csoportba három magyar kisgyerek is jár, ami roppant vonzó, de úgy tűnik Dida ebben a német nyelvű közösségben is elboldogul.

Mindig eldöntöm, hogy sütök paleo kenyeret, de valahogy sosem jut rá időm. Ma ugy éreztem ha még egy sokmagvas rozskenyeret le kell tömnöm a torkomon, hát kihányom. Két hónapja esszük a bajor csodát, a sokmagvas barnakenyeret. Eleinte még ízlett is, mert jobb, mint a társai, napraforgómaggal, de elég volt. Végre el is határoztam, hogy sütök cipókat, amikor a boltban belebotlottam Dr Karg kenyérszeletkéibe. Marha drága, és csak a kauflandban van, vagyis nem lehet csak úgy beugranom érte, mikor épp hazaindulok valahonnan, de elhoztam, megkóstoltam, és felvidultam. Már rég kívántam, hogy valamit nasizhassak mondjuk a mogyorón kívül, és ez a cucc beváltotta álmaim, olyan, mint a sajtos ropi. Lehet hogy megkísérlek ilyesmit sütni magunknak.

Ugyan Dida mégcsak három éves, ez a mostani immár a harmadik, és valószinűleg nem az utolsó dackorszaka. Mikor 18 éves voltam, azt hittem, ebből csak egy van, A Dackorszak, de ez sem igaz. Az a dackorszak pusztán az utolsó előtti. Hogy mi az utolsó? Én már tudom, de inkább jöjjetek rá magatokról. A dackorszak mindig az elszakadási kisérletekRől, a saját vélemény előtérbe helyezéséről szól. A gyerek mindent megtesz, hogy az legyen, amit ő éppen abban a pillanatban akar, a szülő meg folyamatosan keresztbe tesz neki, hogy fenttartsa az állandóságot és biztonságot, aminek keretein belül kényelmesen lehet lázadozni. Az első dackorszak még csak a nemalvásértl és a meztelenségért folyik. A második dackorszak az, amikor már tud járni, mégis többször veri magát a földhöz bömbölve, mint amikor még ügyetlenül mozgott. Mostanra jöttem rá, hogy mindkét esetben lehet a szülőnek győzni leleményességgel, türelemmel és persze időnként fizikai ráhatással, de ez a harmadik....ez már próbára tesz. A gyerekkel nem lehet megbeszélni, szót érteni, igérgetni neki, minden lepereg róla, s mindennek tetejében gyakran olyanra mond nemet, csak azért mert én azt akarom tőle, amit amúgy ő is szívesen megtenne. Persze nem teszi, mert én mondtam. Példát is hozzak? No jól van. Imádja a húslevest rengeteg répával. Eléteszem, és közli, ezt én nem eszem meg. Mindegy ezek után mit mondok neki, ugy is az lesz az utolsó mondatom, hogy ha nem vagy éhes ( tudom, hogy éhes, mert mondta), akkor addig ülsz ott, amíg meg nem eszed, és csak utána lesz mese meg játék. Ezek után még bepróbálkozik, hátha hozok neki még más kaját, de én felteszem ezen a ponton már a megszokott lemezt, addig nem mész sehova, míg a levest meg nem eszed. Általában elunja magát 15 percen belül, s mikor egyedül marad mert mondjuk teregetek, akkor megeszi. Megeszi, mert szereti.

Igaz az, hogy a második gyerekre nem lehet vigyázni. Azt ember eleinte azt hiszi, hogy igen, de ez is éppen olyan tévhit, mint az, hogy ha a második lány, akkor majd nem kell venni rá ruhát. Naja, de amig Dida fél éves koráig szinte csak rövidujjú bodyt hordott, addig Zsuzska éppen a nagy fagyok előtt született, és ma volt először rövidujju bodyban, pulcsi nélkül. A teljes ruhatárcsere egyértelműen elkerülhetetlen volt, de nem erről akartam beszélni, hanem a dobverőkről. Hogy jönnek ide a dobverők? Nagyon egyszerűen, úgy hogy a kedves nagytestvér elszórja azokat, éppen úgy, mint a hajgumijaimat és a tökmagokat és a kindertojásautókat, amiket aztán mind- mind Zsuzska talál meg, persze. Ugyan a nagylány megérti, hogy mit szabad a kicsi kezébe adni, de egy háromévestől nem várható el, hogy megértse, a megunt és magára hagyott játék könnyű préda, én meg gyakran örülök, ha a gyereken tiszta ruha van és tele a pocakja. Az ember alig várja, hogy ne szarjon a porontya napi 8- szor, abban a reményben, hogy akkor majd könnyebb lesz öltöztetni, és esküszöm, elfelejti, hogy az elsőt se volt könnyebb. Aztán a kölyök féléves lesz, erős kis kukaccá válik, aki ordítva tesz meg mindent az öltözés ellen és a vetkőzés javára, s mindezt az előzi meg, hogy naponta 8- szor összemaszatolja a ruháját. Szerintem direkt csinálja, mert azt hiszi, egyszer megunom és pucéran hagyom, ami nêha valóban megtörténik, ha nem is túl hosszú időre. Hogy mivel koszol egy féléves gyerek? Ó, kis naiv olvasók! El sem tudjátok képzelni, hogy egy ekkora gyerek az angyalbőrbe bújt ördögfióka maga, személyesen! Pl az enyém előszeretettel köpi ki a tejet, a papit, amikor elege van, eszébe se jut simán elfordítani a fejét, van hogy bürrögve teszi, ez eleve napi két ruhacsere. Aztán mindenáron megfogja a kanalat evés közben, vagy a szájában turkál, majd akkurátusan mindenére rákeni, amit talál, majd a lenyeletlen étel mellé betuszkolja a body ruhaujját, a pulcsi gombját és gallérját is, vagy épp a nadrágszárat vagy zoknit.. Hiába használok már lepedőnyi konyharuhákat rá, asszem be kéne csavarnom mint egy múmiát, ahhoz, hogy tiszta maradjon. Itt hívnám fel a figyelmet a gyártók újabb tévedésére, mikor cuki kis 10 centis előkéket árulnak a boltokban. És a nem túl mély de annál vastagabbra gyártott bébi műanyag kanalak is egyértelműen azt a célt segítik elő, hogy a gyerek összekenődjön. Aztán persze van, hogy fura helyeken találok rá, mikor visszatérek mondjuk a konyhából a cumisüveggel. Legszívesebben a kanapé alatt takarít, de Dida asztala alatt is rendszeresen szorgoskodik kiszáradt ételmaradékokat gyűjtve, vagy begurul apa gurulós számítógép széke alá, és ha éppen sehol nem talál semmi koszt, akkor meg akkorát rottyant a pelusába, amekkorát eredményesen lehet hason és fenéken csúszkálva feltornázni a pelus derékkivágásába, és elkenni a hátán. ( Milliószor hallottam már olyan esküket, hogy: "ha babám lesz majd én vigyázok a higiéniára, hogy tiszta környezetben nőjön fel", de kérdezzetek meg egy négyhónapos gyermekkel rendelkező kismamát, mikor takarított utoljára rendesen bejárónő és nagymama nélkül!) De már megint eltértem a tárgytól, szóval, a dobverőkről akartam beszélni. Ma az én édes lányom, aki mindent tud már, ami mozgással kapcsolatos csak épp előrefele mászni nem, megtalálta Dida dobverőit. Pont akkora kis gömb van a hosszú bot végén mint egy cuki kis nyalókának, így ő be is kapta, és boldogan brékelt vele a nappaliban. Mikor elkezdett mélytorokgyakorlatokat végezni vele, úgy éreztem közbe kellene lépnem, mert erre még igazán ráér pár évet, s elkezdtem törni a fejem alternativ megoldásokon. Mivel épp nemrég chat-eltem egy barátnőmmel e nem műanyag alapú rágókákról, ez nem is volt túl nehéz. Faragtam Zsuzskának répanyalókát, aminek rövidebb a szára mint a dobverőnek. Bár nem lehetett olyan viccesen lóbálni a szájban, mint a dobverőt, azért lelkesen játszogatott vele.