Zsuzska szókincse cirka két hét alatt a duplájára bővült. Eleinte csak annyit tudott, ha azt kiálltja mamma, én rohanok. Azonban anyámnál szembesülnie kellett azzal a zavarral, hogy anyám is mamma, mindenki így hivja, így mostanra ő is, s rám ki kellett találnia valami újat. Az anya elég nehéz szó, így lettem aja. Nêha elszántan megindul a kis robotkutyànk a konyhafelé, és hangosan hívogatja anyámat: mamma! Mikor terve sikerül, s anyám szól hozzá, édeskedőn vállához fordítja kis fejét, és felhúzott, grimaszoló orral nevet, mutogatva fogatlan kis felsőínyét. Ennivalóan csinálja mindezt, de gyakran, mikor belegondolok a puszta tényekbe, hogy ez a kis szőke, félig kopasz, csupasz ínyű kis lény összeráncolja kis orrát, hát az leírva nem túl szép. Zsuzska mostmár egyértelműen ránéz arra, akit megnevezünk neki. Hol van apa? Kérdeztem, s már kis karjával kalimpál is feléje, majd kiugrik az ölemből. Ugyanígy megismeri a testvérét, Gusztávot, engem és persze mamát is. Sőt, a kutyát is. Már mondja, hogy vau, s reggelente dob nekem egy hellót valahogy így: He! Te!
Dida megtanította rá, mi az a nem, s néha játék közben rendre is teremti testvérét, ha elvadul a játékban: Ne!
A kedvencünk azonban mégis a mgannyi önfeledt ájájájáj meg hajajaj. Ezek a vidám jajok mindig játékos, kacékodó fejrázással társulnak, sőt, néha a fejrázás marad, de oroszlánordítással helyettesíti a jajokat, s az asztalra csap. Ezt a rettentő ilyesztést is a tesó mutatta meg neki. Van egy panaszos jajszava is, de ilyenkor azt mondja: jajjajjjaj, brü, habrü, meg ezek verzióját.ilyenkor szokott előfordulni, hogy némi csend reményében bedugom neki a játszócumit, amit jajj híján méltatlankodó ojnojnojn nyammogással konstatál.
