Bár sokan vagyunk Amberg kis városában, akik szívesen összejárunk, a segítség a gyerekek körül elmarad, hiszen senkinek sincs kint az anyja, anyósa, testvére, akik kissé felmentenék az ezer feladat alól az édesanyákat. A baráti körben mindenkinek van két gyereke, vagy hamarosan lesz, így eddig mindenki úgy gondolta, egymás segítségére nem szívesen hagyatkoznánk, hiszen kettő is sok, nemhogy négy. Mivel több helyről is hallottam panasz szót, és mi magunk is örülnénk, ha néha nyugodt körülmények közt beszélhetnénk egymással, anélkül, hogy bárki felsírna, vagy játszani hívna, vagy jó lenne, ha személyiségünknek megfelelő hobbit is űzhetnénk, mielőtt saját énünk és ezzel párkapcsolatunk is szép lassan felmorzsolódik, eleinte arra gondoltam, kellene egy bébicsősz, aki heti kétszer alkalmat biztosít arra, hogy a két felnőtt, aki egy párt alkot, elhúzzon mint a vadlibák. Egy ilyen embert nehezebb volt találni, mint gondoltam, hiszen egy hivatásos babysitter elég borsos áron kínálja szolgálatait, a gyerekmegőrzőbe csak másfél éves kortól vesznek be gyereket, és valljuk be, elég nagy esély van rá, hogy egy ilyen alkalom után egy hétig ápolhatjuk a porontyokat valami takonykórral, és aki meg olcsó lenne, az általában 14-15 éves, aki suli után szeretne könnyű pénzhez jutni. Ugye, látható, hogy eleve ki van zárva, hogy egy kisbabát meg egy nagybabát egy 14 éves gondjaira bízzuk. Ekkor az óvodaigazgató azt javasolta, kérdezzem meg az anyukákat, de az anyukák főleg délelőtt érnek rá, ezzel a megoldással pedig az emberemről semmiféle terhet nem veszek le, s továbbra sem vagyunk együtt, hiszen ő dolgozik. Ekkor jutottam arra, hogy ha az ember akar valamit, akkor megdolgozik érte. Ha másként nem sikerült, akkor még jobban. Igenis, hajlandó vagyok bevállalni akármelyik barátnőm gyerekét azért cserébe, hogy aztán ő pár nap különbséggel viszonozza a kedvességet, így senkinek nem kell fizetni semmit, senki nem aggódik, hogy kivel van a gyerek ( remélem legalábbis hogy engem sem tartanak rémes szülőnek a többiek), és bár nehéz négy különböző korú gyerekkel, még mindig oké, ha ismerem őket, és aztán meg ott lebeghet egy szuper vacsi, mozi, séta, stb a szemeim előtt. Írtam hát egy izgató, felbujtó hangvételű emailt az anyukáknak. Számat rágva vártam a válaszokat, amik végül egészen meglepőek lettek. Bár legtöbben beismerik, hogy "elég, ember akarok lenni!", mégis mind azt írták, hogy szívesen vállaljuk a gyerekeidet, de mi ugyan el nem bírjuk engedni egy órára sem a kicsinyeinket. Meghatónak éreztem, hogy törődnek velem, ugyanakkor értetlenül álltam a helyzet előtt, hiszen a szándékom nem a saját plusszterhek másokra hárítása lett volna, hanem egy közös segítő rendszer. Így azonban én sem engedhetem el a gyerekeimet, hiszen nem szeretek senkinek az " adósa" maradni. A kör tehát nem kör lenne, hanem egy hurok.
A megoldás tehát várat magára.
