Ez nem volt egy szokványos este. Kivételesen mind együtt voltunk, senki nem sírt, és olyan mesét néztünk a földön ülve, ami mindenkit érdekelt. Eme ritka alkalomból az emberem patttogtatott némi kukoricát, hogy fokozza a hangulatot. Kitette középre, s mind ettünk belőle rendesen.
Nekem eszembe jutott, hogy ugyan mi lehetne üdvözítőbb még? Ha a pattogatott kukoricát leöblíthetném csokipudinggal, így kavartam is a tűzhely felett egy adagot jóasszony módra, mikor édes lányom kijött utánam a konyhába (most nem Zsuzskáról van szó), s mosolyogva megkérdezte, mit csinálok. Megmondtam. Erre azt mondta nekem, még mindig kedves csevegő hangnemben: Anya, mag van az orromban.
Micsoda, szívem?- kérdeztem a puding felett álmodozva.
Nézd, mag van az orromban.- felelte.
MICSODA???- gyanakodva kukkantottam bele a mutatott likba, hátha valami kiugrik, és valóban. Egy csinos kis kukoricaszem figyelt kifele a járatból.
No, fogtuk, s lekaptuk a kölköt a tíz közméről, megkerestem a precíziós szemöldökcsipeszemet, s elkezdtem bányászni. Sikertelenül. Ekkor előkerestem a varászlatos orrszívónkat. Mintha nem is lett volna benne vákumhatás, a mag nem mozdult. Ekkor az apja is megpróbálta kibányászni. Nem jött kíjebb. Kezdtem arra gondolni, ha hókon vágom a hülyegyerekét, talán kipottyan a lendülettől, de nem tettem meg, mert gyereket nem verünk.
