Pelenka, Bili

Tudja mindenki, miről beszélek. Halacska, micimackó, csibe, kisautó, katica és társai. Szép színesek és fényesek. A gyerekek kivétel nélkül minden alkalommal rákapnak a boltban. Nem tudnak szótlanul elmenni mellettük. Nagyon sokáig haragudtam rájuk, a szokásos néphülyítés kategóriába soroltam ezeket, hiszen nem lámpák, csupán selytelmesen derengenek, és azt gondoltam, ha a kölök fél a sötétben (bár meglehet, hogy ez a szülői nevelésen is múlik, fél-e), az ablakon is jön be annyi fény, mint a lámpából.

Végül valami hirtelen ötlettől vezérelve mégis vettünk egy katicát, mikor Didának volt egy 4 éjszakás szörnyű, sírógörcsös periódusa. Probléma megoldást próbáltunk keresni vele. A katica Didánál tulajdonképpen csődöt mondott akkor, ám most, hogy Zsuzska belépett az életünkbe, és egyúttal a hálószobánkba is, a katicáról alkotott véleményem erősen pozitív irányba változott. Mivel nem akarunk nappal teljesen megborulni, igyekszünk az éjszakát úgy rendezni, hogy a szobában tartózkodó három családtagból egy aludhasson, vagy ha nem, legalább bóbiskolhasson. Mivel Dida külön szobában van, ezért eddig kétség kívül ő aludt a legtöbbet az utóbbi két-három napban, mióta hazajöttünk a kórházból. Annak idején ahhoz, hogy felkelhessünk a babánkhoz, hiába volt az ágyunk mellé állítva a kiságy, sokkal több energiát igényelt a művelet. Először is meg kellett keresgélni az olvasólámpa kapcsolóját, fel kellett kapcsolni, vagy 10 percig hunyorogni a szokatlan fényben, kikaparni magunkat a paplan alól, felülni, majd felállni kellett, hogy megtegyük azt a kettő lépést a kiságyig, ahol Dida sírt. Persze az erős fény, ami addig igen gyengének és barátságosak tűnt, amíg nem volt gyerek, Didát is zavarta, s felébresztette azt a félt is, aki nem kelt fel a gyerekhez. Ha az ember eljutott a kiságyig, megkísérelt a gyerekkel a kezében félkómásan, öntudatlan állapotban visszajutni az ágyig, anélkül, hogy a saját lábán keresztül esett volna, majd úgy lefeküdni szoptatni, hogy ne felejtsen el párnát nyomni a gyerek hátához, nehogy leguruljon az ágyunkról, ha véletlenül mind elaludnánk. Általában ennyi bonyodalom után én annyira felébredtem, hogy csak jóval később bírtam vissza aludni, mint ahogy lehetett volna, s akkor persze megint kezdődött minden előröl: szopi, büfi, pelenkacsere, hasfájós sírás, aztán persze már nekem is pisi, innivaló, ennivaló, mellfeszülés, megint pisi, és a végleges lemondás és elkeseredés, hogy már az életben nem fogok éjjel aludni. Zsuzska ágyát immár nagy ravaszan hozzátoltuk rács nélkül a miénkhez. Első éjjel valójában ez az ágy mint kiderült arra jó, hogy biztosan nem esik ki az ágyunkból a gyerek, és benne lehet tárolni a pelenkázó szettet. A gyerek végig a paplanunk alatt aludt, mert mint bosszúsan megjegyeztem, azok a szuper babaholmik, amik Didánál beváltak, ennél a fránya fázós őszi gyereknél annyit érnek, mintha pucéran hagytam volna. Minden túl vékonynak bizonyult, hiába fűtöttem, hiába tettem x réteg ruhát a gyerekre meg hálózsákot, meg kispaplant, ez a kis piszok képes volt így is kihűlni, és lilulni. Így végül a saját testhőmmel melengetem. Visszatérve a katicára, kiderült, hogy a mozgásérzékelős katica szuper dolog. a gyereket át lehet pelenkázni úgy, hogy csak kb a lámpa felé tapogatózom, erre bekapcsol a fény, és látom hol a lámpa, kis piros fénye senkit nem vakít el, és nem ébreszt fel feleslegesen. A lámpát oda lehet tenni a gyerek feje fölé az ágyra, hogy megtaláljam a száját, ugyanis nem ő találja meg a cicimet, hanem én terelem félre a kb 10 darabnak tűnő két kis öklöt, és mutatok határozott irányt a gyereknek. Ha kaki van, a kislámpát rá tudom akasztani a kiságy peremére, és ha aláfektetem a kölköt, bevilágítja a tisztítandó területet. Ezúttal a pelenkázáshoz csak fel kell ülnöm, mivel a kiságyon pelenkázom, ami ugye a franciaágy megtoldása jelenleg. Ezúttal a pelenkázó sem egy nagy komód feltéttel, meg minden flanccal, csak egy jó vastag, jól nedvszívó törölköző, meg egy textilpelenka, amik könnyedén bárhová leteríthetőek igény szerint. A katica egy mozdulattal kikapcsolható, vagy gombocskával, vagy a helyére akasztásával. A kiságy-nagyágy kombináció további előnye, hogy ezúttal megszűntek a le-fel mászkálások a szobában, reménykedve rázogatva a gyereket. Szopi után a kiscsajt lezseren rádobom keresztben a mellkasomra, ezáltal én továbbra is fekszem, míg ő nagyjából felegyenesedve lóg rajtam, s elintézi a kisebb dolgokat. Persze a durvább böfiknél meg pukiknál fel kell ülni vele, és kissé rázogatni a fenekét, de így rutinos szülőként már nem pazarlom az energiát sétafikálással meg dúdolgatással, aminek két hónapon belül közös éjjeli sírás az eredménye. Persze egyenlőre még nem tudom megjósolni, megússzuk e a sírást később, de egyenlőre azt hiszem sok energiát megtakarítunk ezekkel az apró lazaságokkal.