" Miért nem teszed bilire azt a kölköt? Semmi dolgod nincsen!"
"Reggelenti bilizéssel akartam kezdeni, apránként, de mindig elfelejtem."- védekezek."Tedd hát bilire a délutáni alvás után! Vagy egyszerűen csak vedd le róla a pelust végre!"- replikázok.
" De olyan nehéz, nehéz lehajolni, és folyton ruhát meg szőnyeget kell mosni. Nem jó ez így, ahogy van, még egy ideig?"-nyafogok."Nem figyelsz arra a gyerekre. Más nézd meg, ott csücsül mellette, óránként ráteszi és mesél neki, és lásd, a másik gyereke már rég a vécébe csinálja!"- vádol a gonosz kis hang.
"Bevallom, így van. De valami isteni csodában bízom. Ugye, majd megtörténik, hogy egyszer csak magától leszokik?"- fohászkodom.Erre általában már nem kapok választ, csak a sötét felhők gyülekeznek a homlokom körül. Dida viszont egyre dinamikusabban fejlődik, és elhiteti velem, hogy nekem ehhez semmi közöm sincsen. Egyszer csak elkezdte felvenni a szandálját, s mostanában profin levetkőzik, ha felsőruházatról van szó. Tegnap három zoknit is felhúzott a lábára, pedig eddig azt az egyet is nekem kellett ráadni. A hétvégén pedig teljesen önként és dalolva elkezdett pohárból inni. Szeme sem rebbent, egyszer csak megfogta a műanyag poharat, megitta ami benne van, nem öntötte magára, majd feltette az asztalra, és nem hagyta spontán az ágy-szőnyeg-kanapé szélén. Azóta nappal csak pohárból iszik. Ezek a tőlem független egyéni törekvései végül erőt adtak a gyengébbik, kétkedő énemnek, s leverte a vádlómat:
"Látod? Majd ő megoldja! Nekem semmit sem kell tennem, csak életben tartanom és szórakoztatnom. Ő jobban tudja, mikor kész rá, hogy megtegye a szükséges lépéseket a fejlődésben, mint én, nekem csak észre kell vennem a pillanatot."
