Pelenka, Bili

Didát elvittem táncórára, mert mindenki megy. Anna barátnője és más magyarok is.

Tipikusan az a szülő vagyok, aki úgy véli, amit otthon nem adsz meg a gyereknek, ami hozzájárul a fejlődéséhez, azt más nem tanítja meg neki, éppen ezért, mi nem vittük el már 2-3 évesen mindenféle szakkörre, meg kurzusra, meg baba-mama klubba. Azonban a tél van, a gyereknek nincs lehetősége eleget mozogni, hiszen a strandon megfagynánk, úszni menni meg kész rémálom nekünk két gyerekkel, mert rengeteg idő szárazzá tenni őket uszoda után ebben a hidegben. A tánciskola nagyon közel van, ezért jó ötletnek tűnt némi mozgásra, és nem is olyan drága. Ezért beizzítottam a lányomat és elmentünk. Nagyon viccesek voltak a kis törpék, ahogy össze-vissza kalimpáltak, míg a kb 20 éves tánctanító néni egyszerű mozdulatokat mutatott német gyerekdalokra. Bár a zenei képzés erősen vitatott, azért megérte, mert a gyerek felvillanyozva jött el onnan. A zenétől azonban Zsuzska ordított. Ugye, írtam már, hogy nem bírja a hamis, rossz zenét? Ugye mindenki ismeri a kocsmákban és lagzikban feltűnő, pocakos, leharcolt szintetizátoros zenész bácsit, akit csak három pohár bor után lehet elviselni, és csak egy üveg bor után táncolni rá? Itt is ilyesmi előadásban hallgattuk a népzenei remeket. 

A drága gyermekünk, most kivételesen a nagyobbról beszélek, elméje nyilladozik kifele. Emiatt gyakran pislogok, vagy nevetek, de mindkét esetben elhűlök, s felteszem a kérdést magamban: Ezt meg honnét szedte...tán nem kéne annyi mesét néznie.

Azonban tegnap reggel az oviba készülődés kellős közepén minden eddigi elmésségén túl tett.

Minden reggel ha nem az apja, akkor én választom ki a ruháit, mindet szereti, sosem volt gond az öltözés. Vettem neki egy vékony kötött ruhácskát, egyfelől, hogy se alul se túl ne legyen öltöztetve és még csajos is legyen, hogy ne lógjon ki a többi kis pipaszárlábú rohangáló gyerek közül. Szerintem nagyon cukiságot találtam, ezerszín csíkos, kis ruhácska. Van valamint egy halott barna színű kordnadrágunk is, amit örököltünk. Jó állapotú, kisvirághímzéssel, nem a legcukibb, de nem is a rusnya, lelakott kategória. Ezeket gondoltam a gyermekemre húzni, de minden kedvemet elvette az öltözéstől, mikor megszólalt. Kezembe vettem a cukiruhát, ránézet és megjegyezte:

" Cirkuszi ruhában leszek."

Meglátta a nadrágot amint felé közelít és megállapította:

"Ez a nadràg ronda."

Nagyot sóhajtottam. Még csak három és fél és máris kezdődik?

Vannak szerencsés szülők, akiknek nagyjából alszik a gyerekük, és vannak szigorú szülők, akiket nem érdekel, ha sír éjjel a kiságyban. Meg vagyok győződve róla, hogy ők vannak elhanyagolhatóan kevesen. Mi elég kis helyen lakunk ahhoz, hogy jól haljuk, ha a mieink sírnak, és bizony sírnak.

Általánosan azt tanácsolhatom minden szülőnek, hogy a gyermeke első évében, akármennyire is mindent megtesz, hogy aludjon a gyereke, csak kitartás! És keressen valakit aki néha felváltja a virrasztásban!

Bevett szokásunk, ha a gyerek sem inni, sem enni nem akar már, és nem hallunk durva morajokat a pocakja felől, és nem ad ki szipogó, illetve nem lélegző majd felsíró hangokat, akkor megnézzük, mi a helyzet a pelenka tájékán. A leggyakoribb probléma a kipisilés, főleg első gyereknél, hiszen nehéz egy kézzel, lábbal tiltakozó, menekülő gyereket bepelenkázni, s ha a pelus ráadásul már kicsi is, vagy a sok folyadêkbevitel miatt telik meg, akkor könnyen nedves lesz a kisruha, amit egy gyerek se hajlandó csendben álmodva eltűrni, legalábbis a mieink nem. Ha nem lélegzik, majd felsír, akkor biztos lehet benne a kedves szülő, hogy a gyerek náthás, és akkor el van kapálva a következő öt- tíz éjjele, előre készülhet lelkileg C vitaminnal, meg magnéziummal, meleg teával a virrasztásra, mert ugye kávézni egy szoptató anyának Kb olyan, mintha fejbe lőné magát, de olyan orosz rulettesen.

De mindez még nem a nemalvás tüneteinek teljes listája. Ha ezeket mind megnéztük, ês még sincs sikerélmény, gondolni kell a gyerek személyiségêhez illő egyéb zavaró tényezőkre. Pl nekem minden hálózsák kinövésnél újabb probléma, hogy a drága melyikben hajlandó aludni. Aztán egy hónapig tartott mire rájöttem, hogy utál nadrágban, zokniban aludni. Ha megérzi a gumit, garantàltan nem találja a helyét. Ha beteszek az ágyába bármi szokatlant( ágynemű csere, plüssállat), el sem alszik este. Aztán itt van a meleg és a hideg kérdés. Ha hideg van, az a baj, ha túl forrósodik, az a baj. Ha apa horkol, az is baj, ha a tesó énekel, az is baj. Ha bevilágít egy lámpa a szobájába, na arról nem is beszélek, mert akkor reggel van, fel kell kelni- szerinte. És akkor még se nem beteg, se nem fogzik.

Ha túlélik a kedves szülők a gyermek első két évének éjszakáit, kicsit fellélegezhetnek, hiszen ha semmit nem rontottak el, és nem szokik be a gyerek a szülői ágyba ( na ezt nagyon nehéz megállni), akkor is fel kell kelni minimum egyszer a gyermek....egyenlőre nem tudom meddig. Még ott nem tartunk, de szakemberek szerint hat éves korukig megtanulnak Aludni a gyerekek....most ezen erősen eltűnődtem, hogy csak megtanulják nem felverni a szüleiket, vagy inkább alszanak csak ne kelljen suliba menni? 

Addig azonban szaladgálhatunk velük a vécére, cserélhetjük a pisis matracot és ágyneműt, fújhatjuk az orrukat, adhatunk egy pohár vizet, felverhetjük őket rémálmaikból, vagy vadászhatunk a rejtélyesen eltűnő alvósjátékok után.

Mi ezt az asztalt nem hiányoltuk az életünkből egészen addig a pillanatig, míg a család meg nem látogatott minket. Ekkor azonban erősen pironkodtunk, hogy nem fér el mindenki a kis összecsukható asztalnál, és tányért is alig tudtunk keríteni mindenkinek. Annyira elszégyeltük magyunkat hogy mi ilyen nomádul asztal nélkül élünk, hogy vettünk egyet két paddal. Gyakorlatilag félévente használjuk rendeltetésszerűen, illetve mostanában Didát odamenekítem, hogy turkálásmentesen ehessen, mert a kisasztalnál ha Zsuzska előbb vêgez, a kicsi nem sokat gondolkodik azon, hogy megegye e a nagyobb kajàját, ha amaz nem volt elêg gyors. Hiába a szidás részemről, és a sivalkodás Dida részéről, csak akkor nyugodt az ebédidőnk, ha így van.

Nos, nem is olyan régen, tán pár napja, mindenesetre nem elég régen ahhoz, hogy a hajamat visszanövesszem, amit ilyedtem elhullattam, Zsuzskát ezen az asztalon találtam meg. Mikor levettem onnan nagyon mérges, tiltakozó sírás közepette, hamarosan azt is megtudhattam, hogyan csinálta, hiszen még nem éri fel a padot. Valóban nem éri fel.....a földről. De feléri, ha a játékdobot odatolja, vagy ottfelejtem a porszívót. Feláll rájuk, s egy pillanat mulva már a csilláron táncol. 

Mondhatom, hogy már egész elégedett voltam Zsuzskával, eszik, sokat, darabosat is, jó kedvű, bőre szebb, formái kerekednek hétről hétre, Ahogy heveri ki a dokik hülyeségeit, de ma voltunk általános kontrollon. Két különböző mérlegen is megmérték mert azt hitték rossz a mérleg. A gyerek, akinek amugy cicije és pocakja van, egy csontja se látszik ki, nem érte el a 8 kilót. A feje is kicsi, de ez nem lep meg, mert akárhányszor ránézek, apám horpadt, bütykös koponyaformáját látom viszont, a vizsgálatok egyetlen pozitív híre, hogy "nyullad a kölök", ahogy otthon mondanák. Kérdeztem a dokit, mivel hízlaljam fel? Extra adag vitamin? Vagy infúzión csepegtessek bele zsírt? Vonogatta a vállát. Úgy tűnik ez a Zsuzska a Kovács papára ütött, aki maga is magas, és olyan vékony, hogy amióta az eszemet tudom, anyàm mindig kiakad, hogy apámat biztos koplaltatják otthon. 

Mégiscsak megtartom ezt a kis madárcsontú kis nyeszlettet, főleg, mert egyszerre azt kiabálja nekem be Dida a konyhába: " Anya! Zsuzska felállt!" 

Na, ugyan mi ebben a különös?- gondoltam, de Dida olyan izgatottan ismételte meg, hogy beszaladtam, hátha megint az étkezőasztalon táncol a kis ördögfióka, de ezúttal nem. Zsuzska nappali közepén állt, és izgatott ilyedtséggel várta, mit szólok az új mutatványhoz. Didával jól megtapsoltuk, mire boldogan kacagott és tapsolt. " Naugye! Mit tudok!"- rikkantotta, majd leült óvatosan, de csak azért, hogy megismételhesse a produkciót, s mi tapsolhassunk.

Bár a felmenőim között számos ügyes kezű, kreativ ember van, és azt mondhatom kedves férjem is az, mégha nem is tud róla, mégsem gondoltam volna hogy akár a legkisebb mértékben is fel lehetne ismerni bármiféle képességre való hajlamot a gyerekeimen kiskorban. Mondjuk 4 éves kor előtt. És mégis. És DE. 

Meg lehet vádolni vele hogy a hülye művész a Talentumot keresi unalmában a  gyerekei viselkedésében, de ez úton megígérem, nem így van. Én magam örültem volna leginkább ha azt mondhatom, büszke anyaként, hogy a gyerekeim jól fejlődnek, kiegyensúlyozottak, zsírosak, értelmesek, és teljesen átlagosak. Hiszen az átlagos embereknek a legboldogabb, legegyszerűbb az életük. Ennek ellenére már Didán egészen korán jelentkeztek "dolgok". Eleinte csak azt hittem, ez normális fejlődési szakasz, erre mindegyik egy éves képes, stb, és anyura fura szemmel néztem, mikor nagyzoló szavakkal dícsérte a kölköt. Aztán egyre több anyukát ismertem meg, és szomorúan konstatáltam, a kölyök művészhajlamú. Egy évesen úgy fogta meg a ceruzát, ahogy kell. Nem markolta, nem szorította, nem nyomta, kicsi ujjai közé vette, mintha mindig is ott lett volna, és rajzolt. Persze ákom bákomokat, csigákat, köröket és ziziket, de sokat, és mindenhova, és mesélt hozzá. És aztán az ecsetet sem tette tönkre másfél évesen, hanem szépen, finoman használta, gyakran üdítően egységes, és harmonikus színösszeállításokat talált ki, amiket nem volt szívem kidobni. Azóta is lelkesen rajzol, bár én ha nem is tiltom, nem támogatom túlzottan, nem akarok belőle 5 éves Picasso-t faragni, vagy mi. De a gyereknek kétség kívül hajlama van. És nem csak papíron, hanem nagyon nagy papíron és térben is.

Mikor a hajam kezdett volna égnek állni, Úristen, még egy művész van bekódolva a világba, megszületett a kistesó.

Pucó, a kistesó teljesen átlagos, ám érzékeny lelkű, külső stabilitásra vágyó léleknek tűnt, ellenben testvérével, aki a legnagyobb káoszban is megtalálta a belső egyensúlyt. A kis ördögfióka fél éves lett, és azt hittem rosszul hallok, vagy Dida az, vagy cseng a fülem, de a kis kopasz hosszas lesben állásom után újra meg újra igazolta, hogy beszélni azt nem, de dúdolni igenis tud! Eleinte csak zenehallgatás közben dúdolta vissza a dallamokat, de később már zene nélkül is. Csakhamar előszedte Dida hangos játékait, és dobolni, zongorázni kezdett. Egy évesen eljutottunk odáig, hogy hirtelen felindulásomban beszivárogtam velük a játékboltba és megvettem az összes hangszert ami 5 euro alatt volt. Immár Zsuzska egy éves, és szabályosan pengeti a játékgitárt, rendszeresen furulyázik, szájharmónikázik, edényekbe búzik, és egyre csak dúdol és dúdol. Füle is van a zenéhez, a gatyit nem szereti. Akkor ordít. Rajzolni azonban egyáltalán nem tud. És nem is túlzottan érdekli. a ceruzákat inkább csak Dida hatására tologatja a papiron, de sokkal jobban szereti ki és bepakolni őket a kistáskába. Dida pedig abszolute nem dúdol. Néha hangosan énekel, saját költéseket leginkább, minél hangosabban, annál jobban élvezi, de már várom a pillanatot amikor Zsuzska odamegy és megtépi érte a haját, hogy: "hagyd már abba tesó, ez rémes! Mond el inkább szóban."

A Zsuzska torokgyulladásban szenved. Halál....rám....

....a bacikra és minden gyógyszerre...

Antibiotikumot javasoltak, kezembe nyomva a receptet, de annyira gyenge a gyerek gyomra, és két hónap alatt olyan keveset értem el vele, hogy kicsit rendeződjön, hogy nem akartam beadni, ezért a netet böngésztem. MIvel a betegségtől puffad, fáj és sír, amitől anya görcsöl, idegösszeomlik és csak belül sír, nem merem azt sem megtenni, hogy kivárok, hátha meggyógyul spontán. Az okos net azt állítja nincs más megoldás, jöjjön a minden jó és rossz bacit kiírtó antibiotikum. Ennek kapcsán kattintottam egy átlagos kismama blogjára, aki leírja, hogy otthona  drága orvos egy egész patikát írt fel, hogy vegye be a gyerek. Na ezt mi is lezongoráztuk, mikor 4 hónapos volt a mienk, hogy nem telt el olyan óra, hogy valami undorító löttyöt ne kellett volna beletölteni. No de mi van akkor, ha nem ihatja meg, mert hánynia kell tőle? Mint a miénknek? Akkor jönnek a kúpok. a kedves nmagyar dokik nem azt mondják, hogy ne itass annyi vackot a kicsivel, hanem adnak egy hányás elleni kúpot, ami végkép kivágta nálam a biztosítékot, hiszen így a lista kb ilyen hosszú: nurofen, köhögéselleni szirup, D vitamin, egyéb vitamin, C vitamin, Kalcium, kence balzsam, nromafluor, homeopatás bigyi-bogyó, és kúp. A német doki mindössze antibiotikumot adott meg teát, de ez sem jó, mert pusztán ez az egy szer hazavágja a bélflórát, így marad a normafluor, láz ellen kúp, és a vitaminok....a kitudja milyen szirupok helyett inkább béres csepp és/vagy flavin, mert ezek állítólag sűrített növényi kivonatok. Abban a reményben adom neki, hogy könnyebben felszívódik és kevésbé bántó neki.

Mindeddig azt hittem, az ilyesmi azinte elő se ordul. Első lányunknak egy évesen 8-10 foga volt, amivel savanyú fokhagymát és lecsót evett, sült szalonnával, vagy virslivel. Ilyesmi a másodiknál szóba se jöhet. Nagyon keveset szoptattam, s csak nagyon sokára derült ki, hogy a tápszer miatt olyan nyafka, nem alvós, rossz evő. Bizony ez a probléma a mi életünkben a Nagy Szívás néven fog befutni a mesekönyvünkben, ami kereken 5 hónapig tartott. Nekem gyanús volt a gyerek, de amíg csak fél éves, egy doki se gyanakszik semmi rosszra, ilyen a gyerek, mondják. Sajnos, a fosik- bukik a drága, milyen aranyos korszaka kihúzódott 11 hónapos koráig, melyeket megfűszerezett óránkénti felsírással éjjel, majd a teljes súlyleállással. Akkor pattant el a cêrnám, bár már előbb kellett volna, mikor minden betegségre utaló tünet nélkül, egy honapnyi alig evés és nulla súlygyarapodás után kihányt mindent, ami tejből készült, beleértve a tápszertis, ami addig ivott. Ekkor minden külső ráhatás ellenére kerek perec megszüntettem minden élelmiszert, amiben akár csak nyomokban tejszármazék volt, beleértve a pépeket és babakekszeket is, valamint a kalácsot, kenyeret is, amikben vagy tej, vagy vaj van. A gyerek egy hêt alatt látványosan változni kezdett. Ekkor fejben jól beintettem mindkét gyerekorvosnak, akivel addig igyekeztem megoldatni a problémát, de sajnos, a gyomra eddigre annyira tönkrement, hogy csak kímélő étrendet bír. 

Így alakult, hogy annak ellenére, hogy már egy éves volt, szeptemberben csak reggel, tízóraira nasizhatott valami darabosat, de az is csak kenyér vagy krumpli lehetett, vagy valami puha gyümölcs: barack, vagy szőlő. Minden mást pép formájában kapott. Mostanra eljutottunk oda, hogy a reggelije és az ebédje is javarészt darabos, amit sajátkezűleg eszik meg, s hogy jól is lakjon, én még ráetetek. Délután még mindig csak pépeset eszik, ha aludni is szeretnék egy keveset.

Teljesen ki kellett hagynom a tejszármazékok mellett a következő élelmiszereket is: hagyma, fokhagyma, paprika, zeller, fehérrépa, karfiol, paradicsom, cukorborsó és más hüvelyesek, egész szem kukorica, olajban kisült ételek, nehezen felszívódó gabonafélék. 

Ki gondolta volna, hogy még a felvágottak nagy részében és a kenyerekben is van valamilyen tejből készült adalék? Én nem. Mindemellett rászoktunk a lisztté őrölt gabonákra: tönkölybúza, gríz, nagyon kevés árpaliszt vagy zabliszt. Kedvenc ételeivé váltak a kukorica málé, rizs, barna rizs és a törtkrumpli. A csirkemáj, sülthal és főtt csirkehús, valamint minden olyan ehető növény ami sárga, vagy piros, vagy sötétzöld, úgy mint: sütőtök, répa, cékla, az összes tökféle, és a spenót, sóska, brokkoli. Reggelire már Flóra margarinos, vagy májkrémes kenyeret eszik, roszkenyeret is, fehéret is, néha lekvárral, vagy olyan virslit, illetve felvágottat, ami barimfihúsból készült. 

Van olyan ismerősünk, akinek egy éves kor után kezdődtek a tünetek a tejcukor érzékenységre, mert anytejes gyereke volt, ő megveszi a laktóz mentes tejet és sajtot. Én még egyenlőre nem merek kísérletezni vele. Szakemberek szerint még fél év diéta és beáll a bélflórája a gyerekünknek, de vajon hihetek nekik? Azt hiszem, majd inkább magamnak hiszek.

Nagyon érdekes a kör, amibe keveredtem életem ezen szakaszában. Mi vagyunk a magyarok, akik " ideiglenesen" örökre elköltöztek Magyarországról. A sablon jól követhető. Kijövünk, mert akadt rá mód, egy kicsit csak. Csak úgy kalandozni egyet, mielőtt...aztán telik az idő, elrohan az első év, még vágysz haza, de nem is tudod, aztán eltelik a második év is gyorsan és vágysz haza, de már mégsem, aztán szép lassan eljutsz odáig, hogy nem akarsz otthon élni, de nem tudsz elszakadni. Hitegeted magad, hogy csak még egy kicsit, csak azért, hogy, na de most még jó lenne, ha...és végül sose mész haza, csak hazajársz. Imádod a különbségeket és vagy szidod a németeket, vagy szidod a magyarokat, vagy mindkettő, vágysz a paprikára és az édes gyümölcsökre, de a keserű arcokra nem, így végül kint ragadsz. Így válsz végül folyton ideiglenesen német magyarrá.

Rátaláltam egy blogra, amiben egy lakberendező nő arra bíztat, vegyél nagyon csúnya, de valódifa bútort, csiszold vissza, fesd újra, és egy trendi, időtálló, stabil bútorod lesz. Ez nagyon az agyambe ette magát, és rájöttem, csiszolhatnékom van. Csaképpen nincs hol, mikor és mit. A lakás tele van olcsó, új, farostlemez bútorral, amit ha vissza is csiszolnék csak a ( bocs a kifejezésért) szart találnám, de nem normális anyagot. 

Tegnap aztán bekattant az ötlet, bekattantam magam is, és megöleltem színes öntapadófóliáimat, s nekiálltam színessé tenni a gyerekbútorokat. Az átfóliázás egy relative gyors és látványos váltotást hoz a lakásba, és legfőképpen tiszta elfoglaltság. A legjobban az tetszik benne, hogy nincs benne semmi végleges és visszavonhatatlan. Ha rosszul teszem fel, vagy megunom, csak lehúzom és kész. Voltak nagyobb felületek, amiket többször lehúztam és újra raktam, mert nem passzolt rendesen. Persze gyerekek mellett nehéz nagyon preciznek lenni és gyorsan haladni, de végre valami, ami nem olyan veszélyes, csak egy nagyon hosszú vonalzó, sniccer, papírvágó olló, toll és persze rengeteg fólia kell hozzá. A hátulütője, hogy a nemlátható koszok amik a fólia alatt ragadtak, domborúak lesznek, így vagy lemossuk a szekrénylapot, vagy ha késő, akkor visszahúzzuk a fóliát a koszig, és én személyszerint nedves ujjal ( nyállal) lesimogattam a fóliáról az apró morzsaszemcséket, amiket nem vettem észre. A hólyagosodás is elkerûlhető, ha nem húzzuk le egyből a védőpapirt az egész fóliáról, hanem egyik oldalról kezdve lassan simogatva haladunk a fólia másik végéig. Az ajtóknál lecsavaroztam a fogantyúkat, s utána a csavar simán átböki a fóliát, nem is látszik semmi.

Vigyázat! Valódi fán nem működik!

Akinek kedve van, próbálja ki!

Pesten egyre nagyobb divat minél kisebb korban elvinni különböző csoportos foglalkozásokra a gyereket. A lényeg: anyuka ne üljön otthon egyedül, elszigelten. Itt Ambergben jöttem rá, hogy éppen ezért Divat, mert pesten nincsenek baráti társaságok, akik összejárnak, mesterségesen kell azokat teremteni. Tmészetesen nem azt akarom mondani, hogy a gyereknk ez teljesen felesleges időtöltés, mindössze azt, hogy otthon mi szülők is meg tudjuk adni neki a művészetek által a megfelelő agyi ingereket. Igen, meggyőződésem, hogy a különböző művészeti ágak és a hozzájuk tartozó eszközök megismertetésétnem lehet elég korán elkezdeni a gyereknél, hiszen ezek erősen stimulálják az érzékeit, ezáltal gondolkodásra késztetik őt. Egy baba elsősorban az érzékeire hagyatkozik, ezért nem lehet egyből atomfizikát meg közgazdaságtant tanitani neki, de ha szeretnénk, hogy később ezeket minél könnyebben megtanulja, szerintem azzal kell kezdeni, hogy megadjuk neki a lehetőséget, hogy megtanuljon a testét használva gondolkodni, s legyőzni az akadályokat. Ezért nem értek egyet azzal, hogy a gyereknek csak a korának megfelelő játék való. 

Nagyon kedvelem ugyanakkot a bebytv- t, ami egy tévécsatorna, de youtube- on is elérhető. A gyerekeket egyszerű eszközökkel veszi rá, hogy kitaláljanak dolgokat, pl felismerjenek részletekből tárgyakat. Sok ötletes megoldású mese is van benne. Mi ezt sokáig nem ismertük, nem lévén tévénk, így mi koncerteket hallgattunk. Nekem személy szerint a Kaláka és a Szélkiáltó koncertek jöttek be, hiszen sok olyan egyszerű népi hangszert használnak, amiket itthon is remekül helyettesíthettünk, mondjuk fadobozon dobolva, spirálfüzet szélét fésüvel meghúzva, stb, s nagyon sok a közeli kép, amikor a hangszereket használat közben láthatja a gyerek. A második lánnyal már nem zenélek közösen annyit ezeket hallgatva, mint az elsővel, de vettem nekik egy rakat kishangszert, s a nagy megtanitotta a kicsit ezeket ( no nem profin, csak olyan gyerek módon) használni, így a kicsi egyből kapcsolja a képet nemcsak a hanghoz, de kézzelfogható tárgyakhoz is, és a keze is ügyesedik. Imádja pl az ezer forintos gyerekgitárt pengetni, a dobot püfölni vagy a xilofont, s szeretné a kicsi sípot is, de az még várat magára, egyenlőre kicsi edénykêkbe búzik. Rájöttünk, ha van luk az edényke ( van ilyen fürdősjáték szett) alján, és azt erősen az arcunkhoz szorítjuk, a vákum hatására, lélegzés közben gyengén sípol. Remek móka a gyerekeknek ezzel szórakozni, és akár egy tejfölösdoboz is elég hozzá. A játékkonyha fémedényeinek fedőiből cintányér lett, az aljából pedig egy kiskanállal együtt triambulum. Amíg nem volt játékkonyhánk, addig a fém fagyiskelyheimet áldoztam e célra fel. A zenéhez persze tánc is társul. Ha mi szülők fáradtak vagyunk táncolni a gyerekkel, nem baj, bőven elég, ha ilyen felvételeket lát ahhoz, hogy ő maga is megpróbáljon tudásához mérten táncolni. Így jobban odafigyel a saját testére, a különböző izmai hasznalatára, és mondanom sem kell, ügyesedik a teljes test koordinációja. Mi gyakran nézzük nem csak az Alma együttes  Csupa selymes puhaság koreográfiáját, de az indiai táncosokat ês a néptáncosokat is. Bár nem vagyunk nagy sportemberek, és nem is túl ingergazdag, pár perc aerobik is belefér egy két éves gyerek programjába, pláne, ha anya is csinálja. De tapasztalatom szerint ez valóban csak két- három percig érdekes, és nem szabad mindennap ugyanazokat a mozdulatokat csinálni, mert még egy nagyobb gyerek is elunja. Természetesen nem csak a zene és tánc az izgi. A rajz is. Én sosem voltam híve az A4- es rajztömbnek, mert nem hiszem, hogy jót tez, ha a gyereket ideje korán bekorlátozzuk, ezért nálunk a gyerekszobában szabad a falra festeni, rajzolni, és a teraszon aszfaltkrétázni. Az ember azt hinné, a vízfesték ártalmatlan, de tudok olyan bodyt mutatni, amiből nem jött ki, se a tempera, se a sima gombos vízfesték, így a második gyereknél okosan ételfestéket és ételfestékes filcet vettünk, no meg persze krétát. A zsírkréta nekünk akárcsak a szinesceruza, nem jött be, mert halvány, a kréta meg ragad is ràadásul, a pasztel porzik, és málik, így végül rátaláltunk egy krétafajtára, ami ceruzaszerű műanyag tokban van, ki kell csavarni belőle a színes rudat. Szuper dolog, már nyolc hónaposan Zsuzska kezébe került Dida által, és szőnyegre, ruhára nem fog, csak papirra. Én gyakran nemcsak írólapot, de régi tapétát is kiterítek a földre, had rajzoljanak. Zsuzska még a mindent megevős korban van, így gyurmázni sajnos nem lehet. De só- liszt gyurmázni minden további nélkül. Igaz, ehhez egy nyugis napot kell választani, amikor van időnk eltakarítani a káoszt és levakarni a gyerekről a vizes tésztát. A rajz és a gyurna nagyon aktiv kézügyesség és koordinációfejlesztő tevékenység. Ha a gyerek szabadon rajzolhat, gyúrhat, tán még kanalat se kell a kezébe adni, úgy megügyesedik a keze. Amikor már nem eszi meg, lehet papirt tépkedni, és mélykanállal magokat meregetni egyik edényből a másikba. Nem tudom miért, de ez leköti őket, és továbbra is aktiválja a kéz és agy közti kommunikációt, no meg meglehet nézni, mi lesz ha...mikor már Dida nem evett meg mindent, különböző formájú és méretű dolgokat pakolgatott.

aki szereti a tökfőzeléket, a cukkini főzeléket imádni fogja!

Semmi mást nem tettem másként mint a recept, csaképp nem liszttel, hanem hajdinával sürítettem. Az e szép a cukkiniben és a hajdinában, hogy elég gyorsan lehet olyan puhára főzni, hogy a kicsi lényeges mennyiségű fogak nélkül is el tudja rágni.

Az egyéb diétát követőknek ajánlom sürítésnek a tönkölybúzát. Az íze ugyanolyan mint a búzalisztnek, de egészségesebb. Ez a búzafaj az újkőkor óta velünk van és esszük, szóval jó nekünk, embereknek! Én, aki nagyon félek az új ízek miatt, mivel négy különböző egyéniség ízlésének kell megfelelnem főzéskor, ki merem jelenteni, hogy a palacsinta is ugyanolyan finom vele. Aki nem hiszi, milyen jó, olvasson wikipédiát.

Anyu!- hívott Dida- Nézd ezt a bogarat!

Rápillantottam, és teregettem tovább.

Anyu- mondta elgondolkodva- ennek a bogárnak vannak lábai.

Ühüm.-hümmögtem nem nagyon figyelve.

És vannak szemei, igaz?

Ühüm...

És van szája...

Ühüm...

És szarvai is, ugye?

Jaja....

Akkor ez egy szarvasbogár. -szögezte le. Most már odanéztem. Egy fülbemászó volt, már sokszor látott ilyet, sésokszor mondtam neki, hogy fülbemászó, de nem hitte el. Rájöttem, igaza van, mi a fenének hívják ezt a csúnya kis lényt fülbemászónak, mikor nagy csúnya rágószerve van, amik szarvnak tűnnek?

Manapság ez az ami nagy fejtörést okoz nekem, hiszen a gyerek "nagy " már,. Alap gond, hogy sokmindent, ehetne, de nincs foga, és nem szereti a fűszereket. Természetesen még mindig sokmindent nem ehet, de sok nagyon egészséges dolgot viszont igen. Sajnos nagyon könnyű azt mondani, a gyerek nem szereti. Én is beleestem ebbe a csapdába, és bele se gondoltam, hogy tévedek. Ez főként egy konkrét eset miatt történt. Vettem sóskát, a kedvencem. Nyersen a gyerekeim úgy rágták, mint a legnagyszerűbb csemegét, de a főzelékem egyiknek se kellett. Nem szeretik a sóskát, ez van. Gondoltam. Aztán egy simerősöm azt mondta, tegyem sok krumpliba a kicsinek, és lőn. Szinte észre se lehetett venni a sóskát benne, s a kicsi vígan megette. Így jártam a kukorica kásával is. Sok kukorica, kevés gyümölcs nem kellett, de fordítva igen. Csak az elkészítés módja változott, s egyből kellett a köles is, és a gesztenye, és a sütőtök is. Az én lányomat a gyümölccsel lehet "megfőzni". Ha valamiben sok a friss gyümölcs, akkor finom. Pl a sütőtök sok barackkal, az nagyon menő. Régebben voltak olyan napjai, amikor a húst sem ette meg répával, csak almával.

Az ember azt hinné, sokat kell tenni a változásért, de gyakran a legegyszerűbb változtatás a leghatékonyabb.

Ugye minden anyuka tudja mi az, amikor minden doboz tápszerhez adnak egy mérőkanalat? Eleinte falnak lehet menni miatta, majd rájöttem, hogy nem csak a gyerek kezébe jó játszani, de jó a cukros és kakaós dobozba, valamint minden olyan üvegcsébe, amibe belenyúlunk és elég kevés is abból, ami benne van, pl kávé, vagy darált mogyoró, és így tovább kreativan. Lehet belőle szélcsengettyűt is csinálni, vagy kanalas konyhai órát, igazából, innentől kezdve már csak idő és fantázia kérdése.

Meglehet, bizony, hogy akadnak rosszabb napjai a gyereknevelésnek. Ez a mai különösen rosszul indult, pedig tele pozitiv energiákkal ébredtem...kivételesen. Zsuzska azonban elkezdte a nyavajgást amint meglátott, s attól kezdve felváltva nyüszített, sírt, jajgatott vagy panaszkodott fél 12- ig, ezt csak pihenêsképp hagyta abba pár percre. Így délelőtt 11- re, amikor már kétszer megetettem és tízszer ellenőriztem a pelus tartalmát, s háromszor próbáltam meg altatni, eljutottam odáig, hogy ha most odaverem a falhoz, a börtön egy csendes, rendezett hely lesz biztosan. Betettem ezért 11- kor a kàdba az egy órája ázó testvére mellé, hogy ne vágyjak annyira a börtön csendjére és hüvösére. Ma iszonyú meleg volt, s két ujabb foga is bántja, így igazán meg kellett értenem, hogy rossz napja van a kis ördögfiókának, de az enyémet is elrontotta.

No, otthagytam a tesóval ázni, én meg Gyorsan relaxációs kékre festettem a nagyon ronda, de hasznos beépitett szekrényünket a folyosón. A kádban elhallgatott, sőt még nevetgélt is a két lány. Amikor rájuk néztem, azt láttam, hogy Zsuzska kis kakastarélynyi haja habzik mint a veszett kutya szája. Nagyon meglepődtem, mert nem így hagytam ott, s nem hallottam mêg olyat hogy egy gyerek haja magától habozzon vízzel reakcióba lépve, hát vártam egy kicsit. A nagyobb lányom gyengéden megmosta a kicsi fejét, gügyögott îs neki, hogy: én kicsi babám, meg hasonlókat, majd a kis pohárkáival le is öblitette, vagyis profin hajat mosott neki, és bár Zsuzska arcán, szemén, orrán átfolyt a víz, a kicsi nem is sírt, sőt, prüsszögve mosolygott, s imádattal nézett a tesóra.

Megnéztem a végeredményt, s azt kell mondanom ilyen szép, ételmaradékmentesre még én se mostam volna meg a gyerek fejét.

Nos, amióta ide költöztünk, és szabad kezet kaptam hogy egy teljesen üres, négyszobás lakást berendezzek, belevetettem magam a designe világába, hogy rájöjjek, mi az a tér, ami a leginkább vonz, mi az, amiben jól érezném magam. Természetesen a pénz erősen korlátozva lett, hiszen nem vagyunk milliárdosok, és emiatt a lakásnak is vannak olyan terei, amik nem teszik lehetővé hogy mondjuk egy nagy étkező asztalt tegyek a konyhába, vagy hogy a nappaliban elvesszen egy franciaágy. A praktikum és élhetőség két gyerek mellett is erősen szemponttá vált. Hamar kiderült, hogy a sok gyônyörű fotó közül alig van olyan tér, ami egy család számára élhető. Többnyire ilyen gyönyörű tereket és csendéleteket csak egy egyedül élő öregasszony, vagy egy kezdő, fiatal pár engedhet meg magának. Az öregasszonyt azért mondom, mert a mi szomszédunk 75 éves, egyedül él, és gyönyörű, finom izléssel berendezett lakása van, amiben mindig rend honol. Elárulta nekem, hogy amíg három gyerekét nevelte, az ő lakásuk sem ilyen volt.

De térjünk rá a konyhára. A bérbeadó szerint a konyha kicsiségét azzal ellensúlyozza, hogy a mellette lévő hatalmas szoba eredetileg étkezőnek lett szánva. Vagyis a konyhában csak főzni lehet. A baj az, hogy az étkezőt gyerekszobának szántam, hiszen ezen kívül csak a mi hálószobánk és a nappalink van, valamint egy félszoba, de ezt meg akartam tartani magamnak, dolgozószobának, ami később a másik gyerek szobája lett, miután megszületett. Tűnődtünk rajta, hogy a két gyereket összerakjuk, de a kicsi annyira rossz alvó, hogy nem terheljük a nagyot azzal, hogy ő se aludjon a kicsi miatt. Így az étkező asztal a nappaliba került. De hogy férjen el minden cuccom a konyhában, ami leheletnyi csupán? Rákerestem a tippekre. Akassz fel mindent, szerelj fel rácsokat, amikbe bedugdosol mindent, s lógasd le a fűszeresüvegeidet is mert az szép, meg a növényeidet is fejjel lefelé......Elgondolkodtam ezeken a tippeken. Nekünk nincs éléskamránk. Így az egyik szekrény azzá vált. Nincs fűszernövényünk, mellesleg egyik se éli túl fejjel lefelé. A fűszereim nem üvegekben vannak, csak apró zacsikban, amikben a boltban árulják, és az is bőven elég sokáig, viszont az ilyen kis üvegcsékbe nem férnek bele a magvak és lisztek. Azok meg elég nehezek, felragasztani nics esély, és nagyok is. A fémrácsok marha drágák. Aztán elgondolkodtam rajta, hova lógassam le a serpenyőimet és lábosaimat. A konyhabútor alá nem fér. A a szekréynbe sem, a sütőlap felett elférne, de akkor folyton mocskos lenne az ételek gőzétől. A kukák fölé sem akaszthatom. Így nagyon lecsökkent a helyek száma, s talán nem lett a legelegánsabb, de a hűtőláda fölé lettek akasztva. Szerintem nem néznek nagyon rosszul ki. A zárt szekrények mind az éléskamrát helyettesítik, ahová a szemeteszsákot, szelektív hulladékot, mindenféle száraz élelmiszert. Mivel így iy kellett még a hely, de a pénz újabb konyhaszekrényre elfogyott, s bizony az előző sok- sok lakó miatt a falak állapota sem olyan volt, hogy elbírt volna egy egész szekrényt, végül a legalapabb nyersfa polclapokat vettûk meg. Ezek teljesen más színűek voltak, s más hatásúak, mint a konyhabútor, ezért átfestettem őket, s a falon bekereteztem, így jobban zárt tér hatása lett a polcnak. Már csak a poharakat, tányérokat és kis edénykéket kellett egységesítenI, hogy megszűnjön a rendetlen hatás. Én kedvelem a színes kerámia holmikat, ezért minden üveg, fém és műanyag tárolót, poharat, stb eltüntettem a pincébe, majd talán el lesznek ajándékozva, vagy ki lesznek téve lomtalanításkor. Mivel a tepsiket nem volt hova tennem, azokat is fel akartam akasztani. Mivel a fémtárolók valóban nagyon drágák, valamint felsértik a teflon tepsit, s a zománcnak sem tesznek jót, kutakodni kezdtem. Az obiban találtam a kertészeti részen puha, szép színes műanyaggal bevont, egészen erős kötöződrótot. Ezzel függesztettem fel a tepsiket. Akinek ideje engedi, szép, stabil kosarat is fonhat belőle a tepsijeinek. Isteni facsavar végű kampókat is találtam az obiban, így mostanra minden ami felakasztható, fel van akasztva.

Az ablak nagyon üresen árválkodott, de én nagy növényírtó vagyok, így a gondolzást igénylő fűszernövények nem jöhettek szóba. Áttettem hát a fürdőből az orchideákat, ezek olyan boldogok lettek a párás, fényes konyhában, hogy még virágoztak is. Mêg nincs sötétitő függöny, de már nézegetem az akciókat díszfüggönyt illetően. A padló pvcből van és a lehető legrondább színű. Szerettem volna halványsárgát. Már nézegetem is a közeli lakberendező boltban a maradék anyagokat, amiket fele áron odaadnak. Lehet kapni csempe mintás pvc-t is, de nekem a hátlapjuk is tetszik, ami egyszerű halványsárga. Mivel a konyhámban mindig leesik valami, ezért szőnyeg nem jöhet szóba, a járólap pedig nagyon hideg, így marad a pvc, ami relative meleg és remekül takarítható. A fali csempékhez, mivel bérelt lakásban vagyunk, nem nyúlhatok hozzá, de vettem üvegmatricát, amit majd megfelelő méretűre vágok, így váltanak a kis csempekockák textúrát és színt. Valószínűleg ezekre a matricadarbokra fogom írni kedvenc receptjeimet is, amikből néha ihletet merítek, s amelyek útmutatót adnak az új, egészséges étrendünk betartásához.

Így alakult át a kicsi, csúnya konyhánk praktikus és meleg, mediterrán hangulatú konyhává, minimális költségvetéssel.

Mikor Dida megszületett, minden pillanatában vele voltam. Nem is nagyon volt más választásom, hiszen egy pesti lakásba várva vártuk napi 10 órán át, hogy az ember megjöjjön a munkából. Beismerem, főként azért akartam mégegy gyereket, mert könnyekig megható volt látni, ahogy Dida esetlenül kalimpált, minden akaratát összeszedve, hogy életében először eldobja a labdát. Megszületett Zsuzska, s boldogan vártam, hogy láthassam, hogyan fejlődik, nő, eszesedik, de bizony lemaradtam róla. Nemrégiben, mire észbekaptam, Zsuzska már Didának gurította a labdát, gondolkodás nélküli természetességgel, úgy, hogy előtte sosem láttam, hogy csinálta volna. Egy napon kivette a kezemből a kanalat, s rutinosan merített, majd szájához emelte, ráadásul jobb kézzel, majd a harmadik kanalazásnál elunta a könnyű feladatot, s inkább dobolt, táncolt, s hagyta hogy etessem. Előtte sosem adtam a kezébe kanalat, mert most már stresszesebb vagyok a követhetetlen koszáradat miatt! amit ketten együtt művelni tudnak. Tegnap a sütisbödönbe próbálta a csillag formát tenni a csillag alakú résbe, úgy, hogy előtte soha a kezembe se vettem a bödönt, pedig Didának napokig mutogattam annak idején: ez a kör, ez a csillag, ez a szív, stb. Mindenről lemaradtam. Csak bámulok. Egy hét múlva 11 hónapos lesz, s egy hete félkézzel kapaszkodik a bútorokba, s egyszercsak megfogta a kezeim, és súlyát megtartva sétált apja felé, míg Dida másfél évesen kezdett el járni. Nem tudom, mikor lett a kis pucó ilyen erős? Ilyen ügyes? Talán egy mosogatás és egy főzés között valamikor?

A lakás legszebb része a nappalink. Igazán imádni való hatalmas, világos ablakával, és nagy méretével. Persze négy ember igényének kell egyesülnie benne, ezért ide került a párom számítógépsarka, az étkező asztal, a gyerekasztal, etetőszék és számos gyerekjáték. Minden halvány krém színű benne, hogy megtartsa tágas, világos hatását. A gyerekek miatt könnyen takarítható műbőr ülőalkalmatosságokat vettünk. Az ablakra nem rendes függöny került, hanem lenvászon, aminek könnyű, finom esése van. Nem lett levarrva, csak rávetettük a karnisra. Álomszép. Az ablakparkány lett a könytartópolc, s a kanapé alá kerültek a játékok, gurulós dobozokban. Mivel nem könnyű 4x2 méteres szőnyeget találni, csak kisebbet, azt is horribilis áron, végül egy tetszetős padlószőnyeget vettünk megfelelő méterben. Mire az összes halvány szín bekerült, szép, egységes nappali lett, de nagyon unalmas. Még nem készültek el a színes felületek, de zerféle színű párnákat fogok varrni a kanapéra, s a falak festése, falmatrica festése, vagy valami hasonló tervbe van véve. Nagyon sokat segít az alakításban, finomïtásban az, hogy időről időre lefotózom a teret. Sajnos ide szobanövényt nem tehetek, mert a gyerekek megennék és széthordanák a földjét, így a zöldnövényt valószínűleg a falra fogom festeni.

Nos, nem titok, nekem tériszonyom van. Gyerek korom óta küzdök vele. Az életben nem mentem fel a bordásfal tetejére, és ha ostorral vertek  volna se álltam volna fel az egy méter magas padra. Mikor 16 éves lettem, elhatároztam, nekem nincsen tériszonyom, csak belém lett szugerálva, hogy rettegjek a leeséstől. Ez a küzdelem körülbelül 23 éves koromig tartott, mikor is feladtam a harcot. Addig viszont felmentem a szikla szélén a várba, a harangtoronyba, átmentem a kötélhidon meg felmentem az almafára, miközben majd leszédültem, de azt mondtam magamnak: neked nincsen tériszonyod és kész, csak erősen kell kapaszkodni. Azóta, amióta beláttam, hogy van, nem csinálok ilyesmiket, csak ha muszály, s így néztem en szembe a Monte Caolino meredek lejtőjével is. Nem volt olyan nagyon magas hegy, és sok vidám ember szaladt le felhőtlen örömmel onnan, így megindultam felfelé a gyerekekkel. Kb a tizedéig értünk fel, mikor is felnéztem, kicsit az elbizonytalanított, de nem nagyon, mondom magamnak, hát megnézem, mennyit jöttünk. Na ez volt a hiba. Ha nem nézek hátra, gyanutlanul fel is megyek. De mikor megfordultam, kishíján összecsináltam magam, a lábaim megkocsonyásodtak, és spirálban összetekeredtek. Leültem a homokra erősen lihegve és a kötélbe kapaszkodtam. Elhatároztam, hogy ciki vagy sem, seggen fogok learaszolni, mint a hernyók, de szívem szerint inkább hason, miközben a nagyobbik lányom vígan szaladgált minden irányban mellettem és a kicsi is csak olyan vukkosan, fejjel lefelé trappolt fel- le a homokban. Ekkor a párom azt mondta, szedd össze magad, igen kônnyű lemenni! Azzal felkapta a kicsit, és leszaladt vele. Kihúztam magam, igyekeztem mély, nyugodt lélegzeteket venni a veszett lihegés helyett, s mint aki halálba indul felálltam, és kezdtem lesétálni. Már a harmadik lépésnél éreztem, hogy a talaj egészen stabil a lábam alatt, pedig csak máló homok, s hogy sokkal könnyebb leszökelni róla kecskemód, mint sétálgatni, így komótosan lebaktattam, kis bakugrásokkal. Lent Tiszta Hironak éreztem magam, míg a család igyekezett nem körberöhögni, de én csak kifeszítettem a mellkasom, s megbátorodva  visszafordultam a hegyre hunyoritva mint Schwarzenegger, s azt mondtam neki magamban: " Asztala viszta bébi! Visszatérek!"

Van egy kedves barátom, aki a férjével falu szélén, erdő szélén lakik egy gyönyörű házban, gyönyörű udvarral, és főként tűzgyújtási lehetőséggel. Olyan nagy a kertjük, hogy a gyerekeket nem túl nehéz távol tartani a tűztől. Már második alkalommal "magyarkodtunk" náluk, ahogy egy nem olyan kedves itteni ismerős megjegyezte, vagyis egyszer bográcsoztunk, egyszer nyársaltunk. Mindkét alkalom után eltűnődtem rajta, hogy amennyi koszt ott felnyal a kölyök, akkor minek fertőtlenítem sterilizátorban a cuclijait és egyebeket? De a legszebb az az egészben, ami örök igazság, ahol nagy tér van és sok gyerek, ott nem kell a gyerekeket pesztrálni, csak életben kell őket tartani valamennyire. A három nagyobb gyerek, akik már kitalálják, mit akarnak, úgy eltűntek, hogy alig láttuk őket, néha odaparancsoltam az enyémet enni, meg inni, de még a  pisit is elintézték a bokorban. A kis pucónk volt csak mindig szem előtt, de vele se volt sok gond, ha nagyon tüzet akart fogni, betettük egy etető-asztalba ketrec gyanánt, s ott ette vagy a lapulevelet,bogáncsot, vagy a dinnyét, kenyeret, vagy valami hasonlót, amúgy meg ellegelészett az udvaron, megkergette a macskát, és széttúrta a homokkupacot. Őszintén szólva, róla se nagyon tudom, mit csinált aznap, de úgy tűnik, életben maradt, és jóóó nagyot aludt a kukoricás szélén a babakocsiban. A többiek azzal viccelődtek, hogy megeszik a kukoricásban a vaddisznók a gyereket, de a házigazdánk megnyugtatott, amíg van friss kukorica, addig biztos nem. Egyenlőre ezt is megúszta.

Mikor ez a szórakoztató egység kialakult a népek biztos így voltak vele: "Há', Józsi! Itt van ez a marha nagy gyári hulladék, e! Má' az agyagfeldolgozó se működik, munka nincsen, meg itten hagyták ezt a marha nagy homokkupacot is, hát mi legyen vele?" " Én tudom ám! csináljunk belőle strandot meg csúszkálópályát a bides kölkeinek, azt!" "Jouvan! Had fetrengjenek a marha nagy fehér porban, oszt élvezzék télen-nyáron!

Hát, szerintem így lehetett. Van egy hegynyi homok, fehéren szikrázó. Szerintem a mi alföldünkön is lehetne ilyen, csak legyen ember, aki minden este visszalapátolja amit a népek lecsúszkáltak, meg letapodtak róla. Van ezen a homokon két darab felvonó taliga. Az egyik felhúz, te meg őrült tempóban lekanyarogsz egy sínpáron a homokról, ha nagyon félsz, meghúzod a fékező kart, de nem ajánlott, mert mögötted akkor beléd száll a másik őrült, aki felült erre a taligára. Aztán van egy nagyon vagány nyári síező-pálya. (Ezt a szót Hadházitól tanultam, köszi, puszi) Majd mellette a dedósan lassú, de menőn síelő-felvonónak nevezett többszemélyes taliga, majd a parasztoknak a kerítésen kívül egy kötél, oszt mennyé gyalog, bunkó, ha nem adsz pízt a lerobogásért. Mivel akármelyik verziót is próbálja ki az ember, garantáltan tetőtől talpig fehér lesz a kaolinos homoktól, még a négerek is, sőt azokon jobban látszik, szóval ők duplán, ezért mindjárt szemben jópénzért van kiépítve strand, hogy lemossad az út porát. Akinek pedig az egyszeri alkalom nem elég, körbezárt sátortábort verhet és minden nap összekoszolhatja, majd lemoshatja magát, felváltva. Természetesen van étterem, 5 eurós reggelivel, és meleg ebéddel is, így csak gumimatrac hiányzik a sátrazóknak az összkomforthoz. Első látogatóknak ajánlom, hogy ha némi heveskedést (domboldalon leszaladás) is terveznek, vigyenek védőszemüveget ( amit véséshez is használnak, hogy nem tud sehol bepattanni a szilánk mert körbe zár), és szűrős pormaszkot, mert ha sokat heveskednek, szilikózist kapnak.

Mivel általában olyan a terep, amilyen, ezért három éves kor alatti gyerekkel nem ajánlott oda menni, mert a babakocsi, amit mi olyan okosan megpakoltunk váltóruhával, meleg és hideg ellen, meg mini büfével, meg citerával, stb, no az megfeneklett az első méteren a homokban. És a mezítlábas járás is erősen előny, szóval, mi ha visszamegyünk, kizárólag hátizsákba pakolva a kölyköt, és meleg időben, ja, és fehér ruhában, hogy ne legyen olyan gáz. ...Vaaagy, várunk még két évet, és akkor megyünk vissza, mikor már mindkét gyerek maga cipeli a kistáskájában az elemózsiát.

Elsétáltunk kacsákat etetni a lányokkal, részemről azzal az aljasnak mondható szándékkal, hogy a folyóba süllyesszük sokmagos kenyér próbálkozásomat. Megannyi bérelhető kiskert közt keltünk át a folyóhoz, s az egyik közepén nagy, magyar zászló lengedezett. Tévedés nincs, fentről le piros- fehér- zöld, közepén a címer, István király koronájával, sok piros- fehér sávval egyik oldalt és három zöld dombbal másikoldalt. Mivel embereket is láttam a zászló mellett, köszöntem. A kertkapuból, diszkréten németül. Egy csapat 60 körüli férfi sörözgetett, beszélgetett, és leginkább le se szarták a nőt két kicsi gyerekkel az oldalán. Mérges lettem, így bementem, csakazért is. Engem ne rázzon le senki, ha akarok valamit. A társaság előtt állva, megkérdeztem németül: beszél valaki itt magyarul? Erre hívták a vendêglátót, egy öregecske bácsit. Senki se beszél. Ez egy magyar  zászló, mondtam- én magyar vagyok, s azt hittem, itt beszél vk magyarul. Ő nem tette oda azt a zászlót és nem beszél magyarul, mondta a bácsi, majd kiokított, az orosz zàszló. Piros- fehér- zöld. - mondtam. No igeN,- felelte- de a zászló orosz, mert orosz korona van rajta. 

Hát hogyan szállhatnék én, a magyar nő, aki felismeri hazája zàszlóját és honfitársakat keres alatta, vitába egy bajor öregemberrel ezek után?