Pelenka, Bili

Mikor Dida megszületett, minden pillanatában vele voltam. Nem is nagyon volt más választásom, hiszen egy pesti lakásba várva vártuk napi 10 órán át, hogy az ember megjöjjön a munkából. Beismerem, főként azért akartam mégegy gyereket, mert könnyekig megható volt látni, ahogy Dida esetlenül kalimpált, minden akaratát összeszedve, hogy életében először eldobja a labdát. Megszületett Zsuzska, s boldogan vártam, hogy láthassam, hogyan fejlődik, nő, eszesedik, de bizony lemaradtam róla. Nemrégiben, mire észbekaptam, Zsuzska már Didának gurította a labdát, gondolkodás nélküli természetességgel, úgy, hogy előtte sosem láttam, hogy csinálta volna. Egy napon kivette a kezemből a kanalat, s rutinosan merített, majd szájához emelte, ráadásul jobb kézzel, majd a harmadik kanalazásnál elunta a könnyű feladatot, s inkább dobolt, táncolt, s hagyta hogy etessem. Előtte sosem adtam a kezébe kanalat, mert most már stresszesebb vagyok a követhetetlen koszáradat miatt! amit ketten együtt művelni tudnak. Tegnap a sütisbödönbe próbálta a csillag formát tenni a csillag alakú résbe, úgy, hogy előtte soha a kezembe se vettem a bödönt, pedig Didának napokig mutogattam annak idején: ez a kör, ez a csillag, ez a szív, stb. Mindenről lemaradtam. Csak bámulok. Egy hét múlva 11 hónapos lesz, s egy hete félkézzel kapaszkodik a bútorokba, s egyszercsak megfogta a kezeim, és súlyát megtartva sétált apja felé, míg Dida másfél évesen kezdett el járni. Nem tudom, mikor lett a kis pucó ilyen erős? Ilyen ügyes? Talán egy mosogatás és egy főzés között valamikor?