Pelenka, Bili

Nos, nem titok, nekem tériszonyom van. Gyerek korom óta küzdök vele. Az életben nem mentem fel a bordásfal tetejére, és ha ostorral vertek  volna se álltam volna fel az egy méter magas padra. Mikor 16 éves lettem, elhatároztam, nekem nincsen tériszonyom, csak belém lett szugerálva, hogy rettegjek a leeséstől. Ez a küzdelem körülbelül 23 éves koromig tartott, mikor is feladtam a harcot. Addig viszont felmentem a szikla szélén a várba, a harangtoronyba, átmentem a kötélhidon meg felmentem az almafára, miközben majd leszédültem, de azt mondtam magamnak: neked nincsen tériszonyod és kész, csak erősen kell kapaszkodni. Azóta, amióta beláttam, hogy van, nem csinálok ilyesmiket, csak ha muszály, s így néztem en szembe a Monte Caolino meredek lejtőjével is. Nem volt olyan nagyon magas hegy, és sok vidám ember szaladt le felhőtlen örömmel onnan, így megindultam felfelé a gyerekekkel. Kb a tizedéig értünk fel, mikor is felnéztem, kicsit az elbizonytalanított, de nem nagyon, mondom magamnak, hát megnézem, mennyit jöttünk. Na ez volt a hiba. Ha nem nézek hátra, gyanutlanul fel is megyek. De mikor megfordultam, kishíján összecsináltam magam, a lábaim megkocsonyásodtak, és spirálban összetekeredtek. Leültem a homokra erősen lihegve és a kötélbe kapaszkodtam. Elhatároztam, hogy ciki vagy sem, seggen fogok learaszolni, mint a hernyók, de szívem szerint inkább hason, miközben a nagyobbik lányom vígan szaladgált minden irányban mellettem és a kicsi is csak olyan vukkosan, fejjel lefelé trappolt fel- le a homokban. Ekkor a párom azt mondta, szedd össze magad, igen kônnyű lemenni! Azzal felkapta a kicsit, és leszaladt vele. Kihúztam magam, igyekeztem mély, nyugodt lélegzeteket venni a veszett lihegés helyett, s mint aki halálba indul felálltam, és kezdtem lesétálni. Már a harmadik lépésnél éreztem, hogy a talaj egészen stabil a lábam alatt, pedig csak máló homok, s hogy sokkal könnyebb leszökelni róla kecskemód, mint sétálgatni, így komótosan lebaktattam, kis bakugrásokkal. Lent Tiszta Hironak éreztem magam, míg a család igyekezett nem körberöhögni, de én csak kifeszítettem a mellkasom, s megbátorodva  visszafordultam a hegyre hunyoritva mint Schwarzenegger, s azt mondtam neki magamban: " Asztala viszta bébi! Visszatérek!"