Bár a felmenőim között számos ügyes kezű, kreativ ember van, és azt mondhatom kedves férjem is az, mégha nem is tud róla, mégsem gondoltam volna hogy akár a legkisebb mértékben is fel lehetne ismerni bármiféle képességre való hajlamot a gyerekeimen kiskorban. Mondjuk 4 éves kor előtt. És mégis. És DE.
Meg lehet vádolni vele hogy a hülye művész a Talentumot keresi unalmában a gyerekei viselkedésében, de ez úton megígérem, nem így van. Én magam örültem volna leginkább ha azt mondhatom, büszke anyaként, hogy a gyerekeim jól fejlődnek, kiegyensúlyozottak, zsírosak, értelmesek, és teljesen átlagosak. Hiszen az átlagos embereknek a legboldogabb, legegyszerűbb az életük. Ennek ellenére már Didán egészen korán jelentkeztek "dolgok". Eleinte csak azt hittem, ez normális fejlődési szakasz, erre mindegyik egy éves képes, stb, és anyura fura szemmel néztem, mikor nagyzoló szavakkal dícsérte a kölköt. Aztán egyre több anyukát ismertem meg, és szomorúan konstatáltam, a kölyök művészhajlamú. Egy évesen úgy fogta meg a ceruzát, ahogy kell. Nem markolta, nem szorította, nem nyomta, kicsi ujjai közé vette, mintha mindig is ott lett volna, és rajzolt. Persze ákom bákomokat, csigákat, köröket és ziziket, de sokat, és mindenhova, és mesélt hozzá. És aztán az ecsetet sem tette tönkre másfél évesen, hanem szépen, finoman használta, gyakran üdítően egységes, és harmonikus színösszeállításokat talált ki, amiket nem volt szívem kidobni. Azóta is lelkesen rajzol, bár én ha nem is tiltom, nem támogatom túlzottan, nem akarok belőle 5 éves Picasso-t faragni, vagy mi. De a gyereknek kétség kívül hajlama van. És nem csak papíron, hanem nagyon nagy papíron és térben is.
Mikor a hajam kezdett volna égnek állni, Úristen, még egy művész van bekódolva a világba, megszületett a kistesó.
Pucó, a kistesó teljesen átlagos, ám érzékeny lelkű, külső stabilitásra vágyó léleknek tűnt, ellenben testvérével, aki a legnagyobb káoszban is megtalálta a belső egyensúlyt. A kis ördögfióka fél éves lett, és azt hittem rosszul hallok, vagy Dida az, vagy cseng a fülem, de a kis kopasz hosszas lesben állásom után újra meg újra igazolta, hogy beszélni azt nem, de dúdolni igenis tud! Eleinte csak zenehallgatás közben dúdolta vissza a dallamokat, de később már zene nélkül is. Csakhamar előszedte Dida hangos játékait, és dobolni, zongorázni kezdett. Egy évesen eljutottunk odáig, hogy hirtelen felindulásomban beszivárogtam velük a játékboltba és megvettem az összes hangszert ami 5 euro alatt volt. Immár Zsuzska egy éves, és szabályosan pengeti a játékgitárt, rendszeresen furulyázik, szájharmónikázik, edényekbe búzik, és egyre csak dúdol és dúdol. Füle is van a zenéhez, a gatyit nem szereti. Akkor ordít. Rajzolni azonban egyáltalán nem tud. És nem is túlzottan érdekli. a ceruzákat inkább csak Dida hatására tologatja a papiron, de sokkal jobban szereti ki és bepakolni őket a kistáskába. Dida pedig abszolute nem dúdol. Néha hangosan énekel, saját költéseket leginkább, minél hangosabban, annál jobban élvezi, de már várom a pillanatot amikor Zsuzska odamegy és megtépi érte a haját, hogy: "hagyd már abba tesó, ez rémes! Mond el inkább szóban."
