Gyerekvállalás? Valahogy így kezdődött:
”Könnyen meglehet, hogy külföldi kicsapongásaim korlátozódnak.
Némi napok óta tartó enyhe hányinger és egy teszt eredménye szerint reprodukálom magam. :)
A család még nem tudja, mert kissé világjárók vagyunk mostanában, és még orvosig nem jutottam el. :) )
Persze az emberem totál odavan meg vissza. Azt se tudja, mit tegyen. Szerintem, ha tehetné, kihordaná ő a babát. :) )
Tavaszi másolat lesz, ami kicsit bosszant, mert a nyáriakat szeretem, de ettől függetlenül megtartjuk, és szeretnék jelentkezni a Doktori képzésre.
Jelenleg erről egészen biztosat nem tudok mondani, mert Barcelonában nyaralunk, és rengeteg a megnézésre váró múzeum.
Egy felejthetetlen és rendkívüli művészpalántától, akinek már vannak levelei.”
Ebben a levélben beszéltem először arról, hogy kettőnkből három lesz. Természetesen egyik legkedvesebb barátom kapta meg a hírt először.
Mikor ezt így közöltem a barátommal, még fogalmam sem volt róla, mit vállalok be azzal, hogy megtartjuk a gyereket.
Erre a bejelentésre kaptam egy levelet tőle, mely valahogy így nézett ki:
„Helóóóóóó!!!!
Ezek szerint TERHES vagy????? Megint lemaradtam valamiről??:-))) A gyerekeim pocaklakó korára alig emlékszem, lévén van egy évszázada is, hogy az történt. Bár annyira azért igen, hogy a feleségem hasára tapasztottam a számat és bukott Mozartként énekeltem nekik a teljes repertoáromat. A bocibocitarka szösszenettől az örömódáig. Szerintem használt, faja gyerekek lettek.
Addigra meglesz a művészpalánta levele....ö......vagy gyümölcse. Vagy mid is lesz tulajdonképpen???:-)))”
A család többi tagjának nagy élvezettel, és változatosan fondorlatos módon mondtuk el a nagy hírt.
A szokásos nagycsaládi vasárnapi ebéd után Laci nagyon komolyan odament anyósomhoz, és így szólt:
„Anyu, elfér nálatok a csocsó asztalunk? Mert akkor elhoznánk. Kell a hely a kiságynak.”
Mire ő:
„Jól van fiam, hozzad.”
Azzal pakolta az asztalt, és a konyhát tovább. Az egész család pár pillanatig csendben volt, és emésztett, majd elkerekedett szemekkel nézték Laci kaján vigyorát. Majd hirtelen anyósom is megállt tállal a kezében, és párszor koppant. Majd leesett neki, hogy Laci mit mondott.
Nos, anyámnak és apámnak sem ment a feleszmélés gyorsabban, mivel anyámat elhívtam Pécsre (már nem emlékszem milyen apropóból), elmentünk ebédelni a kedvenc éttermembe, és hagytam, hogy meséljen a barátnője unokájáról, hogy milyen cuki, meg szép, meg okos.
Mire megkérdeztem tőle:
”És te nem akarsz nagymama lenni?”
Mire ő:
„Micsoda? Hogy én? Hogy azt mondják nekem a barátnőim, milyen öreg vagyok már, és lenagymamizzanak? Dehogyis!”
Erre én:
„Hát már késő. Az leszel.”
Szerintem, még az én sült csirkém is látta a döbbenetet az arcán. De aztán nagyon örült, és attól kezdve jött a jujj-de-izgi, és a nehogy-valami-baj-legyen korszak.
A szüleim nem élnek együtt, de apám mindig eljön beszélgetni, ha anyámat meglátogatom. (Közel laknak egymáshoz, így ez a legkényelmesebb.)
Mondtam is neki:
„Apám, aztán gondoltál-e már unokára?”
„Én? Még csak az kéne, hogy a fiam ilyen fiatalon ilyen hülyeségbe keveredjen! Hiszen még azt sem tudják a lánnyal, hányadán állnak egymással!”
(Rövid magyarázat: van az új házasságából két fia.)
Ez a két mondat még csak a kezdete volt apám hőzöngő áriájának, mikor aztán nem bírtam tovább várni, és közbekotyogtam:
„Apa, van egy férjezett lányod is.”
„Ja! Tényleg!” – majd rám nézett – Aha! Na, jól van.”
Ezek után már azt is elmesélem, hogy mi hogy tudtuk meg.
Minden Barcelonában kezdődött.
Hónapokkal előre leszerveztem a barcelona-i nyaralást. Régi vágyam volt eljutni Spanyolországba, megízlelni a spanyol kultúrát. Úgy időzítettem az időpontot, hogy ne csak kultúrálódni, fürödni is tudjak a két hét alatt. (Szerintem minden nő sejti mire gondolok). Elég bosszús voltam, mikor késett, így bepakoltam a „felszerelést”, de még nem fogtam gyanút.
Az első hét remekül telt, de vasárnapra mintha kicseréltek volna.
A szállodai szobában punnyadtam, semmihez sem volt kedvem, enni nem bírtam, hányingerem volt. Mikor Laci kimondta Gaudi nevét, csak nyammorogtam.
Ekkor Laci megfogta a homlokom, nem vagyok-e beteg, mert normális esetben Gaudi neve hallatán felpörgök, és „menjünk, szaladjunk” felkiáltással vetem magam a kultúra rengetegébe. Laci így hát Roden-i mozdulatot tett. Leült töprengeni.
Majd összeállt benne a kép, és óvatosan megkérdezte: „Mi lenne, ha vennénk egy terhességi tesztet?” Vettünk.
A kezem remegett, én nem is mertem megnézni az eredményt. Pozitív lett. A következő is. A második héten barátságot kötöttem az örök hányingerrel, gyakorta pertut ittam vele, no nem rummal, jégkásával. A jégkása volt talán az egyetlen dolog, amit nem találtam büdösnek. Barcelonát azóta is A Büdös városként emlegetjük.
