2009. 09.10.
Immár 12 hete vagyunk egy testbe zárva. Rettenetesen nyúzottnak érzem magam, és nem érzem, hogy ez valaha is el fog múlni. Éhes vagyok, de ha töltött káposztára, vagy sült csirkére, vagy csak simán egy levesre gondolok, elfog a hányinger. Már a gondolat is büdös.
Néha megkísérlek főzni Laci kedvért is, meg azért, hogy ne halljak éhen, de mire elkészül, ránézni sem bírok, és inkább elmegyek sétálni, csak hogy ne érezzem a szagát.
Gondoltam, ideje írni egy dalt. A panaszos nő dala lenne a címe. A szöveg valahogy így szólna:
Külön paplant nekem,
Ne érjen hozzám senki sem.
A karod nehéz, szívem,
A szagod is hirtelen.
A gyomrom horpad, a mellem feszül,
7 hónap múlva, vajon ki szül?
Ezt a csodálatos strófát hódolatom jeléül odaadnám Dolák-Saly Róbertnek, zenésítse meg kedvére.
2009.09.14.
Ezek miatt a gyötrelmek miatt az elején kis genyának hívtam a gyereket, de mostanra Lötyi lett. Túléltük az első trimesztert, és már nem viselkedik rosszul, és egész fitt vagyok, bár éjszaka, meg a villamoson rázkódva érzem, ahogy lötyög a sok lében. Még nem látszik rajtam, hogy létezik, bár, soha szűnni nem akaró pattanásaim eltűntek, és most olyan szép a bőröm, mint soha életemben azelőtt.
Fiú lesz, vagy lány? Már az egész baráti körben mennek a fogadások, mint lottósorsolás előtt, hogy mi lesz. Minket, a szülőket izgat a legkevésbé.
Laci is azt mondta, hogy majd eldönti, ha felnő.
Egy szó, mint száz, várjuk, nagyon várjuk.
Tegnap este mégis azt mondtam az embernek, én inkább kiskutyát szeretnék.
