A gipszkarton fal rettenetesen elszívta az erőinket, de ezen a héten Dida hajlandó 6-7 órát aludni fürdés után, ami igen nagy ajándék.
A lakás nem alkalmas arra, hogy elkülönítsük a gyereket egy gyerekszobába (bár még nem is tartom ésszerűnek). Így a fal most így osztotta fel a lakást: van egy világos szoba, amiben a ruháink vannak, ahol alszunk, ahol az akváriumaim vannak, itt maradt egy nagy szőnyegnyi tér, ahol teregetek, és ahol majd a gyerek csúszhat-mászhat, játszhat. Ez a csendes szoba. A másik, a zajos-mulatós szoba, ahol a könyveink vannak, a konyha, a nappali, a számítógép. Itt lehet nekünk a fürdőbe menni, játszani, filmet nézni, társaságot fogadni, főzni, mosogatni, és felnőtt dolgokat csinálni, miközben a másik szobában a gyerek zavartalanul alszik. Illetve nekem hajnalban császkálni, míg a többiek alszanak. Alig hallatszik át valami, ez nagyon nagy áldás.
Ma hajnali 5-kor végre megfestettem a zöld sarkot a lakásban. Sajnos az első színkeverésről csak akkor vettem észre, hogy mégsem az igazi, mikor már félig megfestettem a falat, de az új keverés már tökéletes almazöld lett.
Az ember reggel hétkor meglepett az asztal tetején, ahogy a hibákat javítgattam, és egy artikulátlan „atyaég” jött csak ki a száján.
Megkérdeztem: "Mi a baj, nem tetszik a szín?"
Mire megkérdezte félig csukott szemmel: „Te miért nem alszol?”
Attól tartok, amióta kipihentem a szülést, és afölötti sokkomat, hogy az a gyerek már mindig itt lesz, míg világ a világ, megint túl sok az energiám, ami hajnali császkálásokban vezetődik le. A fal kitűnő dolog ilyenkor, bárcsak a fal zajos fele egy műhely lehetne!
Minden tervem megvalósulhatna hajnali 4 és 6 óra között!
