Tegnap a gyerekek megleptek egy ajándékkal, egy teljesen nyugodt nappal. Dida kacagva ment oviba, és úgy is jött haza, s Zsuzska is egészen szépen eljátszogatott mellettem amíg megfőztem az ebédet, majd délután a két evés közötti időszakban is szépen eljátszottak együtt.
Kihasználtam az alkalmat és lefestettem a beépített szekrényünket, s ők közben segíthettek ragasztani. Én körberagasztottam a széleit, hogy aminek nem kell, ne legyen kék, ők pedig megragasztották az ajtókat, a padlót, és magukat a festőszalaggal. Persze Zsuzska a nyelvére is tett egy csíkot, de nagyon okosan kiköpdöste, mikor rászóltam: köpd ki!
Utána gondoltam, mit csinált Dida, mikor ekkora volt, s eszembe jutott, hogy ekkor költöztünk vele Erlangenbe. Ekkor hívtam fel a toxikológiát, hogy megette a popsikrémet, s ekkor kezdtünk el homokozóba járni, mert már nem evett meg annyi mindent, s ekkor próbálgatott kapaszkodva álldogálni. Visszanéztem a fényképeinket is, és meglepődve tapasztnaltam, hogy neki sem volt még sok haja, pedig emlékeimben csak dús, göndör fürtjei maradtak meg, amiket úgy imádtam, s melyeket sajnos teljesen elnőtt. Ezek a fürtök azonban csak fél évvel később ékesítették fel kerek arcát. Bár sokat aggódtam Zsuzska miatt, s figyelgettem, mivé formálódik, tegnap meg kellett állapítanom, hogy sokkal ügyesebb, rátermettebb, mint a testvére volt ennyi idősen, s érte mégsem aggódtunk ennyit.
