Valójában mindig is úgy gondoltam magamra, mint a magam számára legkitűnőbb társaságra. Természetesen, szeretek más emberekkel beszélgetni, de alapjában véve, a saját fészkemben kívánva se kívánhatnék magamnál kellemesebb társaságot. Emiatt némiképp, időközönként feszültségek alakulnak ki bennem, mivel nem egyedül lakom, hanem rajtam kívül még három emberrel, három különböző személyiséggel.
Ezt teljesen normálisnak vettem egészen csütörtök délutánig, mikor is annyira felidegesítettem magam, hogy szívesen hazaküldtem volna magam, de sajnos a másik én is otthon volt, így kénytelen voltam elviselni magamat, a hülyeségeim ellenére is.
Délután egy és kettő között átéltem, hogy Dida lányomat fondorlatos módon elcsalták tőlem, beültették egy idegen kocsiba, és három óra alatt átvitték a cseh határon, ahol is egy elmebeteg egy pincében tartotta 18 éves koráig. Eközben tőlem a családom elfordult és ideggyógyintézetbe kerültem, másik lányom nem is tudott létezésemről. Amíg ezt a lidércnyomást éltem meg, a másik, a józanabb énem rávett, hogy leüljek, és megigyak egy adag pálinkát, mert pálinka ivás közben és után lehet jó mélyeket lélegezni( több, mint két éve nem ittam meg egy fél kupicányit se), és ne hívjam fel a rendőrséget, hanem kivárjam a délután négy órát. Miután megitattam magam pálinkával, még mindig remegem, és a fejem is megfájdult, ezért Schrammel Imre szobrok nézegetésével töltöttem a délutánt négy óráig, míg Dida haza nem került, és a kicsi fel nem ébredt. (Aznap jó sokat aludt.)
A hazaküldendő énemet félrerakva a józanabbik énem tisztán látta a helyzetet, ami a következőképpen alakult: ovi után, akárcsak minden nap, Nancyvel találkoztunk az utcán, aki nem más, mint Dida legjobb barátnője. Emiatt az apukájával is minden délután beszélgetünk. Sőt, össze is járunk, táncolni, vagy csak játszani. Mint minden nap, Nansy ma is hozzám fordult és könyörgött, hadd játszon Didával. Az elmúlt napokban mindig ilyenekkel traktált: Eljöhet velem Dida játszótérre? Eljöhet velem Dida Burgerkingbe? Eljöhet Dida hozzánk játszani? Elmehetek ma hozzátok játszani?
A mai napi adag ez volt: Eljöhet Dida a mamához játszani?
Arra gondoltam, hogy ma verőfényes plusz 10 fok van, és semmi dolgom, miért ne kérdezzem meg apukát, mit szól hozzá. Ő is ilyesmire gondolhatott, mert azt mondta, neki mindegy, meg kell kérdezni a mamát mit szól hozzá. A mamának is mindegy volt. Megkérdeztem Didát, mit szól hozzá. Persze menni akart. Azt gondoltam, jó, szépen megebédelünk, aztán Nansyék átjönnek Didáért, és elviszik a mamához. DE a mama azt mondta, ő ad ebédet is, ne törődjek semmivel, nagyon jó lesz. Még pót gyerekülés is van. A kertben meg trambulin, hinta és kiskutya. Jól hangzott, hát belementem. Igaz, Dida először ment el barátnőzni, de hát, valamikor el kell kezdeni, már én is gondoltam rá, hogy elkérem Nansyt az apjától, hogy neki is legyen egy kis szabadideje. Legkésőbb négyre hazakérem a gyereket, gondoltam, addig meg hawaii, kimosom a ruhákat, míg a kicsi alszik. Dida el is ment, jól is érezte magát, és délután 4-re haza is került, még könyörgött is, hogy hívjuk be Nansyt még játszani.
Miután mindez megtörtént, rájöttem, az ember könnyen mondja azt, hogy elengedi a gyerekét, meg hogy alig várja, hogy kirepüljön, de valójában elengedni sokkal nehezebb, mint azt valaha is gondolnánk.
