Rászántuk magunkat, s végre meghívtuk magunkhoz egymást Dida ovodai barátnőjének, Nancynek az apukájával. A szerda délutánt náluk töltöttük, s hétfőre várom őket. Kicsit elfogott a pánik, mert ez az első német " barátkozási kezdeményezésem", s ránk a német pedantéria nem nagyon jellemző. A napi rendszerességű porszívózás meg se látszik a két gyerek mellett, akik mindent, de mindent szétszórnak a lakásban, így már ma elkezdtem a rendrakást a lakás azon pontjain amihez talán......talán kevésbé nyúlnak,hogy legyen időm mindent tisztára vikszolni hétfő délutánra. Persze tudom, hogy esélytelen, de egy haloványka remény él bennem, hogyha folyamatosan pakolok utánunk a hétvégén, akkor relative szalonképesek leszünk. Másfelől egészen érdekesen alakul ez a gyerekbarátság szülte kapcsolatteremtés. Kiderült, hogy Nancy apukája, akinek kimondhatatlan keresztneve van, egyedül álló apuka, aki a nagyival neveli a kislányt. Anyuka lelépett. Nehéz volt elhinnem, hogy két gyerek után valaki csak úgy lelép, különösen, hogy apuka német viszonylatban igen kellemes társaság. Üdítő meglepetés volt tőle, hogy a babakocsinkat önként felcipelte az emeletre, s vissza, látogatásunk alkalmával, s még egy regényt is ajánlott, mely egy szobrászról szól.

Tudom, gondoljátok ettől még nem kell hanyatt esni, de képzeljétek, így majdnem négy év gyakorlat után, azt kell mondanom, hogy mégis! A családtagjainkon kívül nem tudok több alkalmat felidézni, mikor egy férfi bármikor is segített volna bárhová is elvinni a dög nehéz babakocsit gyerekestül, mert otthon a metróra is mindig nők tették fel velem együtt, s itt is többnyire a nők mozdulnak meg, ha kisgyereket látnak.