A legbátrabb, legmagabiztosabb kismama is tele van kételyekkel, és rettegéssel, mikor egyre csak közeledik, hétről hétre az időpont, mikor a kis lény kipottyan, és nem megy el soha, csak ha már megöregszünk.
Arra gondoltam, igyekszem leírni minél teljeskörűbben a felmerülő kérdéseket, amik egy részét a saját női aggodalmaink gerjesztenek, egy részét pedig az az újonnan szerzett tudásanyag, ami amúgyis hormonoktól felzaklatott állapotunkban ér minket. Sajnos ez a lista olyan hosszú, hogy rájöttem, gyakorlatilag képtelen vagyok a feladatra.
Gyakran érezhetjük úgy, hogy a tudatlanságunk káros, hiszen nem tudjuk, nem sejthetjük, hogy mi fog történni, így igyekszünk minél felkészültebbek lenni. - megjegyzem, hiába valóan, de erre természetesen csak szülés után jövünk rá.
Gyakran azonban a tudás még károsabb. Elolvassuk a neten és könyvesboltban felhalmozott anyagokat, és retteghetünk olyan dolgoktól, mint: elektroszmog, mindennapi étkezés, testedzés, kilók, babaszoba berendezése, stb.
Általában az újságok (szerintem nagyon felháborítóan) kész tényeket tálalnak elénk.Ha nem így teszesz gyermekeddel, más mód nincsen, s hülyegyereked leend. Sugalják a cikkek.
Szívesen mondanám, hogy tegyük félre a nyomtatott irodalmat, és hallgassunk anyáinkra, de hoppá. Anyáink, rokonaink már csak homályos, rózsaszín emlékeket őrizgetnek a babavárásról, szülésről, nevelésről, egy olyan korból, ahol még kevésbé fejlett orvosi ellátás mellett hozták világra csemetéiket, mindennek ellenére természetesen ők aztán felelősség nélkül állítják, mindenre, de mindenre percre pontosan emlékeznek! Érzékeny idegeinket sokkolják téves, vagy félinformációkkal, győzködve, hogy ez a tuti módszer. Kéretlen tanácsaikat meghallgatva meg lehet kérdezni tőlük, mit ettek április 12-én este 7 órakor, ha olyan jól emlékeznek mindenre.
A nőgyógyászunk kizárólag a vaginánkra koncentrál, és a bennünk hordozott test méreteire,a gyerekorvosok csak akkor látnak minket szívesen, ha beteg a gyerek, a védőnők gyakran tankönyvekből idézgetnek (főleg a fiatalabbja), a fiatal anyukák csak saját gyermekükkel megélt tapasztalataikat mondhatják el.
Mit tehetünk hát, kétségbe esett szülőként? Kiválasztunk egy "példaképet", egy jobbkezet (nem balhorgot), akihez esetleg rohanhatunk a kérdéseinkkel.
Megnyugszunk. Mély levegőt veszünk, tűrünk, és elhisszük, hogy gyermekünk, akárcsak sok millió másik, ez is meg fog születni, és fel fog nőni. Ez az élet rendje. Minden racionalitáson túlmenően, valójában minden magától elrendeződik.
A gyerekek fel tudnak nőni gyolcson, háton, földbe ásva más országokban, kibírnak boszorkányos praktikákat, mint tésztagyúrás, gyertyaégetés, lábnál fogva lógatás, miért is stresszelnénk magunkat azon, hogy mindene meglegyen a gyereknek?
Esetleg elő fog fordulni, hogy sír, és nincs otthon gyógyszer rá? Mert nehezebb megfürdetni lavórban a földön, mint kisbabatartó műanyag kádban? Mert esetleg minden ruháját összekakált, és a saját pulóverünkbe kell csavarni néha, míg apuka hajszárítóval szárítja a kimosott kisruhát? Mert nincs egy játék amit a kezébe nyomhatunk, elhitetve magunkkal, hogy szüksége van rá, mikor még az alap tárgyakat sem ismeri, amik körülveszik?
Mindez mellékes. Ezen félelmünk csupán civilizációs, marketingreklámok által gerjesztett betegség.
Az ilyen sztorik amúgy is később vidám beszédtémákká válnak.
A legfontosabb kérdések azok, hogy meg tudja-e beszélni a fecskepár (aktuálisan mi, szülők), hogy a felmerülő problémákat közösen, a felelősséget nem a másikra dobálva, hogyan oldjuk meg.
Rengeteg cikk beszél arról, mi kell a mamaának, és a babának a fogantatás pillanatától, de arról nagyon kevés szó esik, hogy mi marad a lelkünkből? Mi marad a párkapcsolatunkból?
Mérlegre kell tennünk ezeket is, sőt leginkább ezeket. Beszélni kell róla.
Minden gyerekkori mese ellenére, a babavárás, és babanevelés nem öröm, az mindig csak a felelősségtől mentes másiknak öröm. Leginkább nehézségekkel jár. Túl tudja-e tenni magát egy nő azon, hogy 20 kilóval több? Hogy előbb feszül, majd lötyög a hasa hónapokig? Hogy szülés után vagy úgy érzi magát, mintha felkészülés nélkül átvett volna egy tejtől csöpögő tehenészetet, vagy úgy, hogy száraz, koplalásra termett sivatag? Hogy női bája, mellyel eddig csábított, veszít fényéből és fontosságából? Csak egy módja van a megoldásnak, minderről beszélni kell a kiválasztott apával, és nem úgy, hogy rázúdítjuk panaszáradatunkat, hanem meg kell tőle kérdezni, mit érez, hiszen minden gondunk ellenére, ő is ember maradt, még ha ezt néha nehezen vesszük figyelembe, akkor is.
Nagyon fontos ugyanakkor, hogy tudatosítsuk magunkban, a kisbaba akármilyen kicsi, ugyanannyi helyet fog elfoglalni életünkben és lakterünkben, mintha hozzánk költözött volna egy felnőtt.
Ha ezekkel tisztában vagyunk, már olyan nagy baj nem lehet.
