Mivel Laci csütörtökön Magyarországra ment ügyeket intézni, ketten maradtunk a lakásban. Kissé aggódtam miatta, hogy kifáradok, vagy nehéz lesz, vagy simán elviselhetetlen és unalmas, de szerencsére elég mozgalmasan teltek a napjaink, és ha el is fáradtam, nem dőltem ki a sorból, sem idegösszeroppanást nem kaptam, sem semmi ilyesmi nem történt. Még normálisan enni is sikerült, igaz a folyadékbevitelnél esetenként akadtak gondok, mivel gyakran megesik az, hogy ha megszomjazom, Dida kezébe nyomom a poharát, és elfelejtek inni.
Mivel már időtlen idők óta nem én fürdettem, és nem én mostam el a cumikat, ezek a feladatok plussz terheket róttak rám. Gyorsan elmostam az összes cumit, amiket már csak éjszaka használunk, így kihúztam a napokat egyszeri mosogatással és fertőtlenítéssel, valamint bevallom, a kevésbé koszolós-izzadós napokon nem fürödtünk Didával, a másik kettőn viszont együtt élveztük a víz melegét. Éppen vasárnap is beültem mellé, már fontolgattam a dolgot kb fél órája, mivel elég elgyötörtnek éreztem a testem, de végül nem akartam mellé csücsülni, de ő eldöntötte helyettem. Mikor betettem a kádba, határozottan megfogta a kezem, és beparancsolt maga mellé.
Gondoltam, ha már így alakult, hogy már fél 7-kor kádban ülünk, akkor már csináljunk egy nagyszabású szépítkezést is, így megmostuk egymás haját, buborékokat fújtunk, lelocsoltuk Zsuzskát a kis öntözőkannával, majd a kádból kilépve, manikür-pedikürt végeztünk, hajat szárítottunk, és még fodrászkodtam is egy sort, hogy Dida kilásson a frufruja alól.
Persze most nagyon előre szaladtam, és mindennek a végét meséltem el. Az egész azzal kezdődött, hogy csütörtökön nagyon elveszettnek éreztem magam, és éppen kezdtem volna nagyon sajnálni magam, mikor is felhívtam Ágiékat, nincs-e kedvük találkozni velünk. Mivel esett az eső, ezért a szabadtéri programot átszerveztük a nappalinkba.
Bár mi anyukák roppant lelkesek voltunk, hogy a két hasonló korú gyereket jól összeeresztjük, a gyerekeknek nem teljesen ez volt a véleményük.
Persze olyan is volt, hogy szépen eljátszottak, de sajnos, gyakran megtörtént, hogy Dida úgy viselkedett Artúrral, mint egy agresszív kismalac. Rákiabált, kikapta a kezéből a játékokat, akármit fogott éppen meg, és még meg is lökte. Ezt a viselkedést semmiképp nem engedtem meg neki, és gyakran rá is szóltam, sőt büntit is ígértem neki, de a sikerem nem volt teljes. Artúr, a gyerekmegörzőn edzett lélek, egyáltalán nem reagált edzetten az attrocitásokra, egyből elsírta magát, és nem harcolt a játékokért. Mint kiderült, a megörzőben ő volt a kicsike, a kis kedvenc, akit a nagyobb lányok pátyolgattak, így Dida agresszivitása szokatlan volt neki.
Nagyon sajnáltam a dolgot, de nem tehettem sokat a helyzet változása érdekében, és előre féltem tőle, mi lesz, ha pénteken Móni rám bízza a kis 11 hónapos Nils-et. Hiába nincs már a törékeny korszakban, két hasonló stílusú óra kettejükkel számomra idegbajt, Dida számára meg magánzárkát volt volna maga után.
Móni nem volt olyan ostoba, hogy kapásból élesben nekem hagyja a gyereket, kicsit játszottunk, beszélgettünk közösen, majd bement a városba olvasni két óra hosszát, hogy teszteljünk. Így bármikor felhívhattam, ha úgy éreztem, nem megy a dolog. Nagy meglepetésemre Dida teljesen felfogta, hogy Nils kicsi, és vigyázni kell rá. Természetesen nem volt teljesen surklódás mentes az együttlét, de Dida minden tekintetben sokkal visszafogottabban reagált a neki nem tetsző eseményekre, mint Artúr esetében, ezért a szombatot is elvállaltam. Reggel 9-től délután fél 4-ig volt két gyerekem. Délelőtt játszótérre mentünk, ahol semmiféle ellentét nem született, majd Dida segített a babakocsit eltolni a boltba, ahol reggelinek valót vettünk, és amikor kértem, megfogta a babakocsi szélét, hogy biztonságosan átkelhessünk az autóúton. Nem kérte, hogy felvegyem, egyszer sem, és nem akart beülni Nils babakocsijába. A lányom egy angyal volt.
11 felé sétáltunk haza, mikor Nils elálmosodott, és Dida altatódalokat énekelt neki, míg el nem aludt teljesen. Ezek után betoltam a baba-ággyá vált babakocsit a hálószobánkba, becsuktam az ajtót, és Dida megértette, nem zavarjuk alvás közben a kicsit, nem megyünk be játszani, nem ordibálunk, vagy sikítva rohangálunk a folyosón. Betettem egy mesét neki, majd megebédeltünk. Mire Nils felébredt, Dida elaldudt. Nils otthonos magabiztossággal ette meg a főzeléket, amit főztem magunkank, majd teljes nyugalommal elfoglalta magát Dida játékaival, néha próbált huncutkodni, hogy integetett nekem, vagy mosolygott, vagy csak odajött hozzám, Mindenféle kupakot igyekezett a megfelelő palackokra vissza helyezni, és jót táncolt a Buena Vista Social Club zenéire, amiket a telefonomon lejátszottam neki. Én lefeküdhettem mellé a földre, és jóformán semmi gondom nem volt vele. Persze azért pelenkát kellett neki cserélni, meg ruhát is ebéd után, de ennél súlyosabb problémát nem tudok mondani.
Vasárnap reggel elmentünk Móniékhoz "birkát simogatni", s gyakorlatilag az egész napot náluk töltöttük. A gyerekek most is megvoltak kisebb összetűzésekkel, Didának csak 11 körül kezdett elfogyni a türelme, de ekkor már Nils-et is el kellett vinni aludni, így a komolyabb vita elmaradt. Persze Dida a szájhős, hiába mesélt egész reggel arról, hogy mikor megyünk már birkát simogatni, amikor meghallotta milyen csúnya hangja van az anyabirkának, teljesen elszállt a lelkesedése, s mikor átmentünk a tehenészetbe, végleg kiakadt a tehenek méretétől, és ilyesztő hangjától, így ő Olga nyomában sétálgatott, tisztes távolságra az istállótól, míg én lelkesen simogattam az egy napos borjakat, megcsodáltam az udvari kemencét, és jót beszélgettem Móni férjével különböző állattartási és hasonló dolgokról. Olgának már szép nagy pocakja van, és úgy érzem, ha nem is vallja be, lelkileg már nagyon is készül az anyaságra. Bár mindig is szerette Didát, talán most valamivel elérzékenyültebb hangulatban volt, mikor látta a gyerekeket, mint általában lenni szokott. Hiába, az ösztönök dolgoznak. Bár én magam már kissé elkoptam a nagy gyereknevelésben, és már kevésbé izgi más gyerekével játszani, sőt néha már kevésbé izgi a sajátommal játszani, azért én is éreztem, hogy dolgoznak a hormonjaim. Néha csak úgy rám tör a roham, és megölelgetem a lányomat, ő meg, mint egy kis királykisasszony, elolvad a karjaimban a szeretetáradattól, s azon kaptam magam, hogy időnként Nilset is csak úgy megsimogatom, hogy milyen szép, kedves gyerek.
Történt még egy fontos közjáték az életünkben. Anyám rám szólt, hogy most már igazán bilire tehetném azt a kölköt, mielőtt Zsuzska kijön, le kéne venni a pelust, ezért még aznap este ráültettem a bilire Didát. Két perc múlva így szólt a lány:
"Mi az? Kijött a pisi!"
Majd az esti fürdetés után zavartan nyöszörgött az ágyunkban, és én kérdeztem, bilire ülsz?, ő meg hümmögött, így rohantam a biliért a nappaliba, ő meg utánam, s rá is vetette magát a bilire. Jó sokat pisilt, ismét közölte velem, és nagyon boldogan elúsztattuk a pisit a halacskáknak a vécébe. Vasárnap reggel, felöltözés előtt is ráültettem, pontosabban, kérdeztem, ráül-e, és ő szívesen ráült, és ismét belepisilt. Nem tudom, ez haladás-e vagy önámítás, mert este nem sikerült, hiába ültünk a bilin, majd a bugyiba sikerült, és odajött szólni, hogy:"Mi az?", de azt hiszem, ez már sokkal jobb, mint ami eddig volt. Eddig még sosem szólt, ha történt valami a bilibe, csak ücsörgött rajta csendesen.
