A tavaszi takarítás jegyében sok épp fát kivágtak a környéken. Két hete. Az élő gyökerek továbbra is folyamatosan pumpálják az életet a törzsekbe. Eső nem esett, a fák mégis sírnak, levágott ágaik véreznek ütemesen csöpögve, nagy, sáros, mocskos dagonyákat képezve a szép üde zöld fűben. A törzsek is véreznek, egyre messzebb csurgatva fehéres, élettel teli váladékukat a talajon. Vastag réteg van már a sebekre vonva az életből. Az ember sajnálja a sok elpazarolt nedvet, kedve lenne felinni, hogy ne vesszen kárba.
Sokan mondják, hogy ha egy ember vérzik piros, sűrű nedvét kibuggyantva a húsból, az szörnyű. Most érzem csak, hogy ez is éppen olyan rettenetes, mint csata után a halottak martalékát nézni. Tehetetlen, ártatlan szenvedők, kik nemrég még sok emléket kínáltak gyerekeimnek. Makkot szórtak a földre, vagy piros bogyókat. Gyűjteni, taposni, enni vagy rajzolni valókat. Bogarakat adtak, mikre lányaim rácsodálkozhattak, most viszont nem tudnak mást adni, mint ragadós, fekete-fehér tócsákat, s nem mondhatok mást a gyerekeimnek csak ennyit: Vigyázz, ne menj oda!
