Mi ezt az asztalt nem hiányoltuk az életünkből egészen addig a pillanatig, míg a család meg nem látogatott minket. Ekkor azonban erősen pironkodtunk, hogy nem fér el mindenki a kis összecsukható asztalnál, és tányért is alig tudtunk keríteni mindenkinek. Annyira elszégyeltük magyunkat hogy mi ilyen nomádul asztal nélkül élünk, hogy vettünk egyet két paddal. Gyakorlatilag félévente használjuk rendeltetésszerűen, illetve mostanában Didát odamenekítem, hogy turkálásmentesen ehessen, mert a kisasztalnál ha Zsuzska előbb vêgez, a kicsi nem sokat gondolkodik azon, hogy megegye e a nagyobb kajàját, ha amaz nem volt elêg gyors. Hiába a szidás részemről, és a sivalkodás Dida részéről, csak akkor nyugodt az ebédidőnk, ha így van.
Nos, nem is olyan régen, tán pár napja, mindenesetre nem elég régen ahhoz, hogy a hajamat visszanövesszem, amit ilyedtem elhullattam, Zsuzskát ezen az asztalon találtam meg. Mikor levettem onnan nagyon mérges, tiltakozó sírás közepette, hamarosan azt is megtudhattam, hogyan csinálta, hiszen még nem éri fel a padot. Valóban nem éri fel.....a földről. De feléri, ha a játékdobot odatolja, vagy ottfelejtem a porszívót. Feláll rájuk, s egy pillanat mulva már a csilláron táncol.
