Ma megunva a kölyköket elvonultam a köcsögömet dédelgetni. Egész nap hallottam vékonyka kis érdes hívóhangját és már nem bírtam kivárni, míg az ember hazaér, és átveszi tőlem a gyereknevelés édes, felejthetetlen pillanatainak gyűjtését. ( zárójelbe megjegyzem, Dida tizedszeri útba igazítás után sem vette észre az orrától húsz centire lévő csizmáját, míg el nem lilultam s azt mondtam neki, ha nincs csizma akkor nem muszály kimennünk hóembert építeni, a szobádba is beküldhetlek, mire egyből fel tudta húzni és nem kacsalábasan azt a nyomorult csizmát.)
Engedtem hát a hívásnak, s a konyhapadlón ülve maszatoltam, fülemet és szememet erősen csukva tartva, hogy ne vegyem észre, Zsuzska hanyadik gyümölcstea filtert eszi meg, vagy hogy Dida éppen melyik bútort dekorálja ki.
Hogy a közepébe vágtam és különben is mi vagy ki a köcsögöm? Kedves Köcsögöm, nem más, mint egy útszéli csöves, egy számkivetett, sérült lélek, amit egy véletlen egybeesés folytán az üveggyűjtő kuka mellett találtam. Szegény, rútul elbántak vele, de én megláttam a benne szunnyadó lehetőségeket, egykori délceg 50 centis magasságát és hétköznapian elegáns gömbölyű formáját. Már ott a kuka mellett puzzlet játszottam a cserépdarabokkal, hogy lássam, lehetetlen e vagy sem megmenteni.
Itthon finoman letettem egy gyerekbiztos sarokba, s azonnal írtam egy restaurátor barátnőmnek, hogy írja meg a gyógyítás módját, majd két nap körömrágás és a várakozás szörnyű belső kínjai után szaktanács nélkül megvettem a csemperagasztót és megragasztottam.
Rákövetkező nap megkaptam a várt levelet. Tele olyan szavakkal, amiket sose hallottam, de a végén ilyen is volt, hogy : gipsz, vasoxid, visszacsiszolás. Áhá, ezt érteni munkásember, he!
Ugyhogy ma csinosítgattam kicsit azt a törött köcsögöt, amit amugy sértetlenül nem vettem volna meg a vásárban. Megvallom, nem volt egyszerű, letöröltem némi gyöngyöző izzadságcseppet a homlokomról. No nem azért, mert nem tudok kifúgázni némi repedést gipsszel, hanem azért, mert a nagyobbik odajött: anya én is...de egy húzz a szobádba játszani vagy beduglak a fagyasztóba mondat odébb hessentette. Nade a kisebb nem érezte milyen veszélyes terepen evez éppen, s ezerrel mászott a köcsögömre.Wááá! Kaptam le róla, s csaptam ki a konyhából, de visszajött. Hiába, nincs neki még elég tapasztalata az " anya bezombizott, játszik a kis dolgaival, jobb békén hagyni mert leszedi a hajunkat" pillanataimból. Amugy se az a nyámnyila fajta gyerek, hát visszajött.
Így bal kezemmel a hónom alá szorítottam, míg ő megkísérelte nekem kapálózva, gesztikulálva megmagyarázni: "anya én azt a kis gipszgömböt szeretném vacsira, de jaj de finom öntet lesz ez a kis piros tempera hozzá, hadd nyalintsak bele.." jobb kezemmel pedig csakazért is befejeztem a gipszelést és lekentem a törésvonalakat pirossal.
Közben a kicsi sem adta fel, épp valami ilyesmit mondott babanyelven: Legalább a köcsögbe hadd harapjak bele, na, hadd harapjak bele!
Ekkor megérkezett az apjuk.
Éljen, hogy van apjuk!
