Elgondolkodtató a kérdés, Dida mitől olyan jó testvér? Eredendően benne van a természetében? Vagy csak az én lvárásaimhoz idomult? Vagy mindkettő kell hozzá?
Zsuzska születése előtt is már úgy próbáltam beszélni róla, mint önálló akarattal rendelkező személyiségről, és születéskor meglettek a szabàlyok is. Ezeket Dida mind el is fogadta, mikor megbeszéltük, miért nem lehet megitatni, megetetni a kistesót, miért nem emelheti fel, szoríthatja meg, stb. Termêszetesen eleinte voltak jószándékú balesetek: a lefnehezebben azt értette meg, hogy nem lehet úgy odabújni álölelve a kistestvért hogy közben ráfekszik a pocakjára. Persze Zsuzska kibírta, de azért ugye, egy négy kilós csecsemő nem arra született, hgy 16 kiló nyomja folyamatosan. Mára azt merem hinni, a lakásunk ugyan nem, de Zsuzska Dida- biztos lett. Dida kevésszer felejti lent az apró játékait és a poharát, és ên mindig ügyelek rá, hgy Dida a nagy asztalnál egyen- igyon tejterméket, s mindig el is mondom, Zsuzskának van saját tányérja, ami a tiedben van, az csak a tied.
Bár eszembe se jutna, hogy a nagyra bízzam a kicsit akár csak egy percre is, időnként, mikor jól eljátszanak mégis félrevonulok, hallótávon belül.
Így esett tegnap, hogy azt hallottam, Zsuzska felfedezőútra indult a lakásban, s mivel nem emlékeztem, becsuktam e a vécéajtót( ez Zsuzskának tiltott terület), megkérdeztem Didát:
Dida, hol van Zsuzska?
Mire ő mintha csak hallotta volna a gondolatomat, így felelt:
Nincs a vécében, téged keres. Anya! Hol vagy?- kérdezte még, de eddigre már mindketten elindultak a hangom felé, s mire megmondhattam volna, meg is találtak.