Igyekszem megtalálni a programokat magunknak, mivel az időjárás (leszámítva a háromnaponként ránk törő viharos monszunesőket, és az ezzel járó vérnyomás ingadozásaimat) éppen megfelelő a kiránduláshoz. Immár június is van, egy hete még azt hittem április, ebből is látszik, hogy nem vagyok a toppon, ha gondolkodni kell, de remekül tudok programokat szervezni, főzni, és rendet rakni, bár ez utóbbinak semmi eredménye nem látszik.
Már akkora a pocakom, hogy zavar, és a pörgősebb órákat felváltják az alvós órák, így a bioritmusom kezd igazodni egy kisbabáéhoz. Az aktív időszakokban imádok főzni, mivel folyton megkívánok valamit, amit otthon ettem, gyerekkoromban, nem állhatom meg, hogy ne süssek-főzzek valamit. PL: aludttejes krumpliprószát, lángost, rakott kiflit, sós stánglit, tepsis krumplit, rakott krumplit, meggyes csokis piskótát és ezekhez hasonlókat. Magyar beszélgetőtársaim irigykedve hallgatnak ilyenkor, vasvillatekintetekkel nyársalnak fel az említett ételek miatt, amik őket is az otthonra és a családra emlékeztetik, és sajnálják, hogy nem ők eszik mindezeket.
Főleg a lángosom lett isteni, de a többi is finom lett. Anyai ösztöneim elhatalmasodása révén kedvem lenne akár 10 másik emberre is főzni, hogy örömet szerezzek, de erőm az már nincs. A maradék aktív óráimban kirándulunk. A lelkem vágyik el innen, ki innen, ezért elmegyünk vadasparkba, kőfejtőbe, falura, szomszéd városba, de odaérve mindig érzem, hogy a lelkem aktívabb csavargó, mint a fizikumom. Ez kissé bosszant, pláne, hogy nem tervezek be hosszú túrákat, de még ezeket a rövideket is alig bírom a hamar rám törő álmosság miatt. Már el is felejtettem, hogy Didával is ilyen volt terhesnek lenni. Nem mondhatom, hogy van okom panaszra, hiszen alapvetően jól elvagyunk, mégis, alapvetően nem szeretek terhes lenni. Annyit azért javult a helyzet, hogy így a második gyereknél már biztosan tudom, egyszer csak jobb lesz, könnyebb lesz, csak ki kell várni.
Különösen jó, hogy most ismerek más kismamákat is rajtam kívül, akik megnyugtatóan ugyanúgy "szenvednek", mint én. Nekik se legyen már jobb. :))
Ma elmentünk egy kőfejtőbe fosszíliákat kalapálni, iszonyú hőség lett már fél 11-re a kőfejtő közepén, és mire kiértünk, rájöttem, hogy semmi kedvem követ kalapálni, de Dida is, és Laci is, Gáspi is jól érezte magát, én pedig néha csak leültem a kövek közé, és míg ők lelkesen szeletelték és morzsolták a kőlapokat, én csak felvettem egy-egy darabot, és lám, ott volt a több ezer éves giliszta-kaka, meg a kis tengeri polip maradványok. Haza is hoztuk.
Voltak nálunk elvetemültebbek is, akik komolyabb felszereléssel, egész nagy lapokat bontottak le a rétegekből, valószínűleg ezek hivatásszerűen űzték a kőfejtést, bár meg kell hagyni, a vékony mészrétegek úgy váltak el egymástól, hogy egy óvodás is képes szétkalapálni azokat, sőt, a kis darabok a lábunk alatt gyakran saját súlyunktól roppantak össze, Dida is apróra zúzott jó pár kisebb lapot a kalapáccsal. Nekünk lányoknak még fagyi is jutott a végére, ami külön jól esett a nagy melegben.
Másik napon elmentünk egy vadasparkba, ahol közvetlen közelről, ártatlanságot színlelve ránk trombitált egy fácánkakas, ezzel Dida idegei végképp felmondták a szolgálatot, és ettől kezdve egy élő állat sem érdekelte tovább, de azért körbe sétáltuk a tavat, kavicsokat dobáltunk, ücsörögtünk, és szívtuk a friss levegőt.
Schwandorfba is átmentünk, de a komolyabb séta helyett fagyikehely lett a főtéren. A városka igen kellemes, szép kis hely, éppen ünnepi misére készülődtek a főtéren álló templomban, és Didát teljesen lenyűgözte a hatalmas torony, ahogy egyre csak harangozott. Aznap este mesélt is róla egy sort, annyira tetszett neki.
Az itthoni kalandokat viszont kiiktattam az életünkből, visszakerült a rendes rács a kiságyra, körülbelül 5 napig volt leszerelve, de Dida folyton kimászott alvás helyett, valamint letettem a pelenka nélküli életmódról is. Jelenleg ébredés után és este bilizünk, valamint nagy melegben pár órát lehet a lány pelus nélkül, pucér fenékkel, pólóban, így nem marja fel a bőrét a pelenka alatt az izzadtság, de nem is stresszelem magam azon, hogy hánymillió ruhát kell kimosni a folytonos spontán pisilések miatt.
Még van egy nyarunk ezen kívül, hogy ovi előtt szobatiszta legyen, ezért úgy döntöttem, ráérünk még a radikális változásokkal, egyenlőre bőven elég radikális változás a zsuzskavárás is, és bőven lefoglal még Dida türelmének edzése, hogy kedves legyen más gyerekekkel, és elhagyja nem túl szociális viselkedésformáit, mint :
"Nem adom az enyém!"- című kiabálások, és más gyerekek fellökése.
