A napokban valaki megkérdezte tőlem, van-e valami étel, amit megkívánok, vagy törnek-e rám falási rohamok. Nem igazán jutott eszembe semmi hirtelen. Másvalaki azt mondta, most biztos sok uborkát eszem. Tévedés. A savanyú uborka gondolatától is kiráz a hideg, akárcsak a disznóhústól, és az utóbbi időben valahogy a csirkével sem szimpatizálok, de a marhahúsra, amit hetek óta kívánok, nem sikerült időben rátalálnom. A hentesnél mindig olyan csúnyát látok, hogy inkább kihagyom.
Jópár napja viszont megremegek, amint meglátoma gyümölcsöt. Mindegy milyen, csak piros legyen, és illatos. Ha megérzem az illatát, nem nézem, hogy a görögdinnye iráni, a cseresznye olasz, a nektarin csílei, az eperről meg pláne nem tudom, honnan jött, és az árat még véletlenül sem nézem meg. Megveszem. Érzem, ha el kellene sétálnom mellettük, belehalnék. Egyszerűen fizikailag fájna. Egyedül a maréknyi málnával harcolok már egy hete, mert egy marék málna 4 euró, és ezt már igazán felháborítónak érzem, mikor tudom, az a marék málna, a bolt kijáratáig sem jutna el a szatyromban. Tegnap még ebéd helyett is dinnyét meg cseresznyét ettem, és bár nagyon kedvesen megosztottam este a maradék cseresznyét a férjemmel, nagyon irigyeltem belőle minden egyes szemet. Az epret nagyon szemét módon rejtegetem Dida elől a hűtőben, mert tudom, ő is annyira szereti, mint én. Persze azért kap belőle, mert civilizált környezetben nevelődtem, vagy mi, de azért....
Hasonló a harci helyzet a hétvégén szerzett 3 liter házi tejjel is. Tegnap este megfőztem másfél litert, és komoly kínokat álltam ki, hogy kötelezően meghagyjam az altatáshoz szükséges 4 decit.
Dida komoly vetélytárssá vált...sajnos, nem lehet kiiktatni, kénytelen vagyok mindenből dupla adagot venni.
