Ha eddig nem lettem volna biztos benne, hogy beleléptünk a "mi az" korszakba, most már teljesen egyértelművé vált.
Laci új fejezeteket töltött le a kisvakondból, amiket minden este nézünk, néha délben is. Én gyakran abba a hitbe ringatom magam, hogyha bekapcsolom neki, akkor leül kicsit, és én is pihenhetek, de ismételten én vagyoka naív. Általában 10 darab kisvakondot nézünk meg, egy-egy fejezet körülbelül 5 perces lehet. Az összesen 50 perc. Dida körülbelül 5-10 másodpercenként felteszi a kérdést: Mi az?
Elvárja a választ. Akkor is, ha már ő előbb kimondja, mint ahogy én reagálok. Természetesen a reakció időm a tizedik perc tájékán csökken, de ez egyáltalán nem ritkítja meg az ő kérdéseinek számát. Egy-egy maratoni kisvakond után úgy érzem magam, mintha leadtam volna valami matekórát egy gimiben, kis időre agyilag zoknivá válok, és belemenekülök olyan tevékenységekbe, mint : mosogatás, kádpucolás, tiszta ruhák elpakolása, mivel ezen tevékenységek jogosságát Dida elfogadja, s ilyenkor sem fizikai sem szellemi leterhelést nem okoz, sőt segít is a műveletek kivitelezésében, ha teheti.
Lehet, hogy ezek a bejegyzések némiképp panasznak tűnnek, összességében mégsem azok. Mostanában sok olyan furcsa történettel, problémás gyerekkel találkoztam, amik arra ösztönöztek, hogy össszetegyem a kezem amiatt, hogy Dida olyan, amilyen. Többek között a szomszédasszonnyal némiképp kezd a viszonyunk rendszeresebbé válni, ami jó, mert egyfelőllegalább használom a minimális német tudásomat, másfelől van valaki még a közelben, akire bizonyos egyszerűbb ügyekben számíthatok, s Didának is ad egy plussz élményt a szomszéd kislány. Ugyanakkor rossz, mert a szomszéd kislány hiperaktív, méghozzá nem aza fajta, akire ráfogják, hogy: nem figyel az órán a gyerek, mozog, minta sajtkukac, biztos hiperaktív, hanem valóban az. A közös játékok során sosem érzem biztonságban magam a kislány mellett. Folyton aggódok, hogy akaratlanul is tönkre fog tenni valamit, vagy saját magában tesz kárt figyelmetlensége miatt. Mikor elválnak Didától, mindig boldoggá tesz a tudat, hogy Dida miatt sosem aggódom, ha a másik szobában játszik, vagy ha sétál mellettem a járdán és nem engedi megfogni a kezét. Többször hallottam már azt a kérdést másoktól: Nem félsz? Nem félek. Bízom a lányban. Természetesen azért fél szemmel figyelek, és kézközelben tartom, de nem érzem azt a stresszt, azt a bizonyosságot, hogy bármelyik percben csinálhat valami szörnyűséget.
