Karácsony. Délelőtt tizenegytől este nyolcig utaztunk. Még simán az osztrákoknál megfogadom minden alkalommal, hogy még egyszer csak a mumifikált holtestemmen át rohasztjuk ennyit a seggemet, és legközelebb a kedves családtagok jönnek ki hozzánk, ha akarnak Minket látni. Azt hiszem, ezúttal én voltam a legnyűgösebb az autóban.
Zsuzska frankón elbeszélgetett a kutyájával meg a pónikkal. Dida azonban gyakran megkérdezte, melyik táblára van már kiírva, hogy mama? Meg néha bevetette a tárgyilagos hangvételt eképp:
Anya! Én már nagyon nyűgös vagyok, és rettenetesen unatkozom. Anya, én olyan nyűgös vagyok, hogy kérek cukrot.
Persze ezt minden nyűglődés nélkül mondta, mert otthon mindenáron segíteni akart a készülődésben, ezért látta, hogy nagy adag nyalókát dobok az ételes zacsi aljára, és meg is mondtam neki, hogy ez a " vészhelyzet cukor". Csak akkor kapnak, amikor már nemcsak szétültêk a feneküket, de még a csontjuk is elvásott, és nem bírják tovább. Magamon is kipróbáltam ugy az ötödik óra táján, de sajnos én nem szeretem a nyalókát.
