Kezdődjék hát a mese, ami hosszú, mint Dorothy sárga útja, és legalább olyan rögös.
Egy gyereket megcsinálni, kihordani és megszülni, az nekünk semmi sem volt. (Persze, orvosi szemszögből, nem anyaiból.) Hősnőnk, (vagyis én) a magyar, elszánt és egyre terhesebb anya, kis pocakkal kezdte a csatát a hivatalokkal, eleinte csupán egy kérdést szegezve neki valamennyinek: " Jogosult vagyok-e terhesgondozásra, ha külföldön tartózkodom magyar állampolgárként?" Kedves olvasó, te érted ezt a kérdést? Bólogass, ha igen. Nos, főhősnőnk szörnyei nem értették, csupán felpiszkálta kekeckedésével az alvó démonokat, melyek egyből nekiestek titkos monitorú kis gépeiknek, és fejéhez vagdosták: "Magának van egy két éves lánya, igaz?" "Akad olyan is..."-feleltem- "De most nem róla volna szó...""A maga lánya most lett két éves! Azonnal mondja le a gyesre való jogosultságát és álljon vissza munkába, vagy igényelje meg a Gyedet!"
"De én nem ezért jöttem..."-próbálkoztam.Buta pislogás vette kezdetét, én egyre feszültebben, ő egyre idegesebben, láttám, hogy ha itt anyázok, nem érek célt, mert az ellen harapós, és nem hunyászkodik. Csokival próbálkoztam hát, és bejött.
Két bonbon, és némi benyalás után átvétele után megenyhült a feszültség az üvegablak mögött, és bevalotta jóllakott önérzettel, fogalma sincs miről beszélek, kit kéne megkérdezni és egyáltalán.Nagyon nehéz ám egy fiatal nőnek úgy cirógatni egy idősebb, alulművelt és fizetett nő önérzetét, hogy a fiatalabb nő nem férfinak született! Mai napig sem értem, hogyan találtam meg a megfelelő szavakat a szívéhez, én, aki alapvetően nem vagyok a formaságok szakértője. (Nem, nem írtam félre, nem a formákról, formaságokról beszéltem.)
Elküldtek hát, nem a jó anyámba, hanem egy másik hivatalnokhoz, aki egy másikhoz és egy másikhoz.Már egy idő után meg sem próbáltam telefonálni sem, hiszen esélyem sem volt hazautazni, mikor már nagy lett a hasam. Ekkor, kívül büszkének tettetve magam de belül megtörten ismételten elmentem a nőgyógyászomhoz a kötelező kontrollra, aki egyre csak vígasztalt, hogy majd megoldódik, elintézi ő ezt a kis semmiséget előbb-utóbb, csak annak örüljek, hogy normális babám van és hatalmas pocakom. Szülés előtt nem eléggé kevéssel orvosom megkért, hívjam fel XY ügyintézőt a helyi AOK-nál, és kérjek tőle láthatási engedélyt, ert ő a nagy guru, ki minden fájdalmamra tudja az elixírt. Közepesnek vallott, ám rémesen rossz nyelvtudásomat beismerve rávettem itteni dadámat, hogy jöjjön velem, és legyen az én szám, nyelvem és eszem a nagy guruval való találkozás alkalmával. Eme dada, aki a gyermekeimet ugyan nem kívánja pesztrálni, szerencsémre engem igen, így én mellbedobással, ő némettudással, ketten megpuhítottuk a megfelelő hivatalnokot, aki elém tolt egy igen-nem felelekes, kitöltős űrlapot, lefénymásolta az irataimat, mindezt kb 5 perc alatt, és kisétáltunk boldogan. Ekkor szentül meg voltam róla győződve, hogy mi más dolgom lehet eztán az életben, mint megszülni a második lányom, és életben tartani? Meg is született, inkább isten segedelmével, mint az orvosokéval, szerencsére, de erről már írtam korábban, ki is hevertük a megérkezést, mikor is elkezdtük az emberemmel az új kalandot. Kit kell itten vasra verve kínozni, majd/vagy hájjal kenegetni, hogy újdonsült gyermekem magyar állapolgár lehessen? A válaszok igen ellentmondásosak voltak: a berlinieket! A münchenieket! Nem, Nürnberg is jó! Nem jó, jó, nem jó, de jó, nem jó, mert csak kihelyezett lufi konzulátus, de jó, mert az mindent tud, , nem jó...kihaénnem, hovaszaladjak....
Nürnberg van hozzánk legközelebb, de az internetes elérhetősége, és a név, akit a megfelelő poszton megjelöltek, nem létezik, elérhetetlen. Végül a müncseni magyar konzulátus elárulta a nürnbergi magyar konzulátus felelős ügyintézőjének a nevét, de csak e-mailben. Ez utóbbi hölgy, aki a neten férfinévként szerepel, szintén e-mailben válaszolt, telefonon nem. Mindkettőnk nyughelyre lelhetett, a nürnbergi e-mailben kijelölték a továbblépés bizakodó, rögmentes útját, megkaptuk az ígéretet, hogy Nürnberg mindent tud, mindenhez ért, és mi csak dőljünk hátra a koktéljainkkal, és élvezzük a dallamos gyereküvöltést 24 órán át, amint átfaxoltuk minden létező adatunkat, amivel államunk megbélyegzett egykor minket. Ennél a pontnál, mikor idegen embereknek kell igazolnom magam, mindig úgy érzem egy marhacsorda közepén állok, és egy vagyok a marhák marhája közül, akinek megnézik beégett-e billog a fenekébe. E ponton megsajnáltam kicsit Zsuzska lányom, amiért ő sem marad szabad, nomád lélek, aki vadászni jár, bogyót szed, répát kapál, és csak a méhekkel viaskodik némi mézért, de hát, ez van, lépést kell tartani a korral, technikával és a bürokráciával. Sebaj, még októberben odamegyünk a nürnbergi hölgyhöz, mosolygunk, aláírunk, ügyintézési idő 3 hónap. Elméletileg ennyi idő, mire egy külföldön született gyermek szülei átvehetik a gyermek anyakönyvi kivonatát. De nekünk nem ennyi volt...Hasonló helyzetű barátnőm decemberben átvette a lánya papírjait. Egyszerre adtuk le a kérvényt. Mi éppen nem voltunk Ambergben, így februárban kérdeztünk először rá, hogy mi a helyzet, tán a konzulátus valamely fiókjában lappanganak az iratok? Ó, nem. Senki nem tud semmit, semmi kérdésre semmilyen vàlasz. Közben a nagyobbik váratlanul kapott ovihelyet, előbb, mint vártuk, így lefoglalt az ovikezdés, ám áprilisban anyám emlékeztetett rá, hogy mint magyar állampolgárnak, akinek a lánya betöltötte harmadik életévét, s akinek a kisebbéről nem tudnak, vissza kéne állnom a kocsi elé igát vontatni. Ja, tényleg! Én már dolgozó nő vagyok, vagy mi...így aztán, mikor a házban csend honolt, a nagy oviban, a kicsi aludt a teraszon, nekifogtam telefonos kisasszonyosat játszani, és megkeresni azt a személyt, akinek Magyarországról Németországba kellett volna küldeni egy szál papírdarabot, a lányom nevével és születési időpontjával.
